A rovatunk legutóbbi részében már utaltam a tavaszi nap-éj egyenlőségre, amely idén március 20-ra esik… tehát csillagászati értelemben ma kezdődött meg a tavasz. Az Értelmező szótár szerint „az a jelenség, illetve időpont, amikor a nappal és az éjszaka egyenlő hosszú, tehát a napkelte és a napnyugta közt 12 óra van”.
Egyébként nagyon jól számolható, azaz „percnyi pontosan lehet tudni, csillagászati értelemben mikor kezdődik a tavasz, de még az sem jelenti attól a perctől az időjárás gyökeres változását” – olvasható az eumet.hu weboldalon.
Most pedig a helyesírás szemszögéből közelítem meg a témát… Míg a korábbi, 2015 szeptembere előtti szabályzat szerint a napéjegyenlőség kifejezést egybe kellett írni, a mostaniban kötőjel van a nap és az éj között, az egyenlőség szó pedig különíródik. A magyarázat így hangzik: „Vannak olyan többszörös szókapcsolatok, amelyekben két tag egységként kapcsolódik egy harmadik elemhez. Ilyenkor az egységet alkotó szókapcsolat tagjait kötőjellel kötjük össze, és különírjuk a harmadik elemtől. Például: élet-halál harc, kutya-macska barátság, réz-arany ötvözet. Ugyanez a szabály érvényesül az ellentétes jelentésű igekötők összekapcsolódása esetén is: föl-le sétál, ki-be nézeget.”
A múlt heti részben nemcsak a tavaszi nap-éj egyenlőségre, hanem a költészet világnapjára, illetve a víz világnapjára és a magyar fordítók és tolmácsok napjára is utaltam. A költészet világnapját március 21-én ünnepeljük, míg két utóbbit 22-én. Mi a közös bennük? Bár angolul a csupa nagy kezdőbetűs írásmódot használják, a magyar nyelvben mindegyik szót kis kezdőbetűvel kell írni.
A mai rész vége felé a költészetet helyezem nagyító alá… Kosztolányi Dezső szerint „minden nagy költészet családias. A család tagjai az idegen számára jelentéktelen, érthetetlen adomákat mesélnek egy kisgyerekről, aki hajdanában mindnyájunk ismerőse volt, emlékeznek valamire, amire az idegen nem emlékezhet és elmosolyodnak. Valami ilyesmihez hasonló a költészet. Nyelvünk szellemében él, melyben összeforradunk valamennyien, akármiféle politikai hiten élünk. Nem dicsekszünk azzal, hogy hűek vagyunk ehhez a nyelvhez. Mi magunk vagyunk a hűség. Nem állítjuk azt sem, hogy csak vele, általa, érette lélegzünk. Mi magunk vagyunk ez a nyelv. Vér vízzé válhat, pártot is üthet, de ez a szellemi közösség megronthatatlan, elmozdíthatatlan”.