Holnap lesz a boldogság világnapja.
Az emberi élet legfontosabb célja, a boldogság keresése és megtalálása, erre az alapgondolatra építve az ENSZ közgyűlése 2012-ben a boldogság világnapjává nyilvánította március 20-át. Az ötlet a himalájai buddhista királyságból, Bhutánból származik, ahol elsőként vezették be a Bruttó Nemzeti Boldogság fogalmát a lakosság jólétének felmérésére. Arra a következtetésre jutottak, hogy a Bruttó Nemzeti Boldogság alkalmasabb a lakosság jólétének felmérésére, mint a közgazdászok által használ Bruttó Nemzeti Össztermék. A nyugati világ közgazdászai az életminőség felől közelítik meg a boldogságot, mintha csak a boldogság előidézője kizárólag a jó élet, az anyagi bőség lenne, és az érzelmi vonatkozásoknak semmi szerepe nem volna a boldogság elérésében. Ez a tézis lényegében az antik görög filozófusok tanainak átvétele: a görög eudaemonia szót, amely az ókori etikai gondolkodás egyik alapfogalma leggyakrabban boldogságként fordítják, de jólétként és áldott állapotként is le lehet fordítani.
A Nikomakhoszi etikában, amit i. e. 350 körül írt, Arisztotelész kijelenti, hogy a boldogság (és a jól lét és a jól cselekvés) az egyetlen dolog, amit az emberek a saját érdekük miatt akarnak elérni, eltérően a gazdagságtól, az elismeréstől, az egészségtől és a barátságtól eltérően. Megfigyelte, hogy az emberek a gazdagságot, elismerést, egészséget nem csak önmagukért keresik, hanem azért is, hogy boldogok legyenek. Arisztotelész szerint a kiválóan művelt értelmiségi élet a boldog élet. Sok százezer európai értelmiségi panaszáradata cáfolja a görög tudóst. Arisztotelész másrészt úgy érvelt, hogy a második legjobb az életben az erkölcsi erényt megvalósító élet azok részére, akik nem tudnak kiváló értelmiségi életet élni. Hol van már a görög erkölcsideál a XXI. században.
Arisztotelész kulcskérdése, amire a választ keresi, hogy végtére is „mi az emberi létezés végső értelme”? Sok ember az örömöket, az egészséget és a jó megítélést keresi. Igaz, hogy ezeknek értéke van, de semelyik sem foglalhatja el a legfőbb jó helyét, amire az emberiség törekszik. Úgy tűnhet, hogy minden javak eszközül szolgálnak a boldogság elérésére, de Arisztotelész azt mondta, hogy a boldogság az önmagában is cél. Egy régi barátommal megállapodtunk, hogy az igazi boldogság az, amikor az ember kibékül saját magával, elfogadja önmagát, akkor megláthatja a teremtett világ nagyszerűségét, elámulhat a csendes csodák sokaságán. Jó ideje ennek, azóta barátom összeveszett az egész világgal. Már csak ő maradt meg nekem barátomnak, én nem maradtam meg a barátjának.
Intő jel arra, hogy tévesen állítottuk fel a boldogság receptjét! Miként a bhutáni javaslattevők is mellétrafáltak, amikor azzal érveltek a világnap mellett, hogy ezáltal felhívhatjuk a kormányzatok, a politikusok figyelmét az állampolgárok jólétének, tényleges boldogságának fontosságára. A XIX. században talán még hihetőnek is hangzott, hogy a politikusok, államférfiak a nép boldogságát keresik, de ma, amikor minden vezető arra esküszik, hogy ő csak azért vállalja a népképviseletet, mert élete célja választói boldogságának biztosítása, már haszonszerzésnek tűnik a boldogságra hivatkozni. Ne is hivatkozzunk rá lépten-nyomon! Csak hagyjuk magunkat legyűrni a boldogság által, holnap is, és az év további napjain is. Éljük át minél gyakrabban azt, hogy amint Erich Fromm mondta „a boldogság annak a jele, hogy az ember megtalálta a választ az emberi létezés problémájára: a felismerése lehetőségeinek, és így eggyé tud válni a világgal, és megőrzi a saját integritását is. Azzal, hogy az energiáját termékenyen használja, elég anélkül, hogy elfogyna”.