Valahogyan úgy vagyok vele – és azt hiszem, ezzel az érzéssel nem vagyok egyedül – , hogy amikor Március 15.-re, a holnapi ünnepségekre gondolok, akkor mindig az a lelkesedés, az a hihetetlen izgalom jut eszembe, ahogyan az 1989-es romániai forradalom után, 1990 márciusának idusán először mentünk ki szabadon a terekre, a szobrokhoz és emlékművekhez, olyan nagy számban, hogy bármiféle szervezéssel azt soha nem lehet túlszárnyalni. Sőt, nem is kellett hozzá semmiféle előkészítés, mintha a forradalom és a szabadság szelleme járt volna át minden embert és rögtön tudta, hogy mit kell tennie. A szabadtéri műsorok mintegy önmaguktól álltak össze, voltak, akik Petőfi-verseket szavaltak, mások kisebb csoportokban Kossuth-nótákat énekeltek, ünnepélyes és előre bemondott koszorúzások helyett virágok helyeztek az emlékművek talapzatára, mindenki egymásra mosolygott és valóban érezni lehetett, hogy a diktatúra sötét évei után most valami új kezdődik, nem csak a szabadság, hanem az emberi méltóság is a maga helyére kerül.
Azután úgy hozta a sors, vagy inkább az újságírás kötelessége, hogy évre rá Budapestre kellett utaznom, hogy számoljak be az ottani ünnepségekről. És akkor ért a nagy csalódás, hogy bizony a pártok már külön ünnepeltek, mikor az egyik, mikor a másik szobornál gyűltek össze kisebb-nagyobb számban a fővárosiak, a beszédekben pedig több szidalom hangzott el a politikai ellenfélről, semmint a szabadságról és világszabadságról, a népek közötti egyetértésről, a jövő megteremtésének az útjairól, Kossuth Lajos vagy Deák Ferenc elképzeléseiről és egyáltalán a fiatalságnak és újrakezdésnek arról a gyönyörűszép igézetéről, amelynek 1848 tavasza bontott zászlót.
Keserű szájízzel ültem fel a vonatra és tértem haza, közben arra gondoltam, hogy mifelénk, Erdélyben, mennyire más ez az ünnep és nagyon bíztam abban, hogy soha nem jön el majd az idő, amikor mi is szétszakadozunk és már ünnepelni, megemlékezni sem leszünk képesek együtt. Majd az évek során abban is bíztam, hogy az erdélyi magyar újságírásban soha nem jelenik meg az a gyűlölet és az az alantas, becsmérlő szóhasználat, amelynek csírái Magyarországon már a múlt század kilencvenes éveiben feltörtek és azóta bizony meglehetősen dús, magas szárú, mérgező növényekké vagy éppen növénytelepekké fejlődtek ki.
Be kell látnom, hogy bizony tévedtem, sokan, sokszor és sokféleképpen gondoskodtak arról, hogy minket is megbontsanak, hogy egyik vagy másik csoportosulás egyre nagyobb hangerővel mondja azt, hogy én és csakis én tartom a kezemben az igazság aranykulcsát, és aki másként gondolkodik, azt valamiképpen el kell tiporni.
Úgy érzem, akkor, 1990-ben, csak a szabadság igérete és igézete vitt ki minket a terekre, szóba sem jöttek az érdekek vagy a hatalomvágy, nem kellett fokozni egy főnévből melléknévvé vált fogalmat, hogy ki a magyar, a magyarabb vagy a legmagyarabb és őszintén örülni lehetett a nyitott Európa igéretének, amely után, sok-sok esztendőn át, olyannyira vágytunk.
Ezért én holnap nem szeretném azt hallanni, hogyan üzennek nekem, hogyan vonnak párhuzamokat történelmileg teljesen más helyzetek között, hogyan magyarázzák el elcsépelt közhelyekkel, mit miért és hogyan, hanem azt a felemelő érzést keresem, amelyet 1990-ben közösen találtunk meg és töredékei talán ott maradtak azokban az iskolákban, ahol a diákok még valóban lelkesen tudnak Petőfi verseket szavalni, Kossuth nótákat énekelni és önmaguk példáján megmutatni a fiatalságot és az 1848-49-es forradalom és szabadságharc igazi eszményeibe kapaszkodó, emberi jövőt.