Az immár múlófélben levő január az egyetlen hónap, amikor itthon két kultúra napjáról is megemlékezünk. Január 15-én, Mihai Eminescu születésnapján a román, január 22-én pedig a magyar kultúrát állítjuk érdeklődésünk középpontjába, annak emlékére, hogy Kölcsey Ferenc 1823-ban ezen a napon véglegesítette a Himnusz kéziratát.
Sokan, sokféleképpen ünnepeltek ezen a napon, a kultúra mindennapos művelőinek szerény és visszafogott jelenléte mellett jómagam főként azokat a politikusi szövegeket olvasgattam, amelyekben elöljáróink legalább egyszer egy évben a politikai-gazdasági-pénzügyi és minden más témák mellett kötelességüknek érezték, hogy szólaljanak meg a kultúráról is, amely – és most sok-sok idézőjelet kellenne megemlítenem – „ a társadalom szövete”, „összeköti a nemzedékeket”, „nyelvében teszi egységessé a nemzetet”, „ felszínre hozza az igazi emberi értékeket” és még hosszan folytathatnám a közhelyek felsorolását, miközben megütötték a szemem olyan szövegek is, amelyek úgymond emelkedett eredetiségre törekedtek.
„A Himnusz tizenötmillió magyar akaratát fonja egy eltéphetetlen kötélbe, és így üti át a mennynek a tetejét, eljuttatva imánkat a Jó Istenhez „ Természetesen ez is idézet volt, így másoltam ki egy tudósításból, annak érzékeltetésére, hogy mégha oly nemes és érzelemgazdag is a téma, a képzavaros fogalmazások megmosolyogtatók.
Egy másik szövegre azonban szeretnék több szót fordítani. A romániai magyar politikus saját közösségi oldalára feltöltött román nyelvű bejegyzésében azon elmélkedett, hogy január 15-én, a román kultúra napján Constantin Brâncuşi szobrásznak és egyik múzsájának-modelljének, a nagyváradi festőlánynak, Pogány Margitnak a párizsi szerelme jutott az eszébe és azonnal levonta a következtetést – és most megint idézek – „ a román művész és magyar etnikumú múzsája közötti szerelmi és baráti kapcsolat akár egy olyan modellnek is tekinthető, amelyen keresztül a két kultúra, a román és magyar kultúra egymást befolyásolta és így olyan egyetemes értékeket hoztak létre, amelyek megőrizték kiemelkedő hatásukat az évszázadok folyamán.”
Eddig az idézet és miközben tudjuk, hogy az 1910-es években Mademoiselle Pogány néven, gipszben elkészített és a további esztendőkben még négy változatban, márványban és bronzban is Brâncuşi által kimunkált portré valóban a maga új formanyelvével a világ több múzeumának is féltett kincse, addig el kell gondolkodnunk azon, hogy valóban a román és magyar kultúra egymásra hatását bizonyítja ez a munka? Nem Brâncuşi visszatérését az ősi, egyetemes formákhoz? Valóban ilyen egyszerű lenne a két kultúra kapcsolata? Elegendő hozzá néhány hónapos szerelmi fellobbanás és már meg is van a követésre érdemes modell?
Roppant leegyszerűsítő az ilyen nézet, hiszen a román és magyar kultúra egymás közelségében és egymásra hatásában jóval összetettebb, jóval rétegzettebb, a modellértékűnek mondott viszony helyett inkább azokon az utakon kellenne tovább indulni, amelyeken mindkét kultúra alkotói, kutatói, megfigyelői próbálták és próbálják felmutatni és megismertetni egymással a saját értékeiket és keresni bennük a közös vonásokat.
Ahogyan például napjainkban az Observatorul cultural című bukaresti hetilap teszi, amikor ráfigyel a romániai magyar színházak előadásaira vagy olyan képzőművész-táborok cselekednek hasonlóképpen, amelyekben együtt dolgoznak román és magyar alkotók, az irodalmárokról vagy az akadémiai szféráról nem is beszélve.
A politika szeret egyszerűsíteni, kinyilatkoztatni, de a kultúra, a maga kölcsönhatásaiban, ennél jóval bonyolultabb. Éppen ezért érdemes figyelni rá és nem csupán januárban, hanem kitartóan és következetesen.