Szigorúan vizsgálva a dolgokat, az alkotmány, mint jogszabály az ország jogrendjének alapja. Normatív szöveg, de az egyes állampolgárok jogait, kötelességeit, az állami intézmények működését többnyire áttételesen, külön törvények alapján szabályozza. Ez a különlegessége a céljából következik. Az alkotmány ugyanis a liberális demokrácia vívmánya és az a rendeltetése, hogy garantáljon bizonyos emberi jogokat és határt szabjon a törvényhozás, vagy a kormány túlkapásainak. Ezért nem szabályozza részletekbe menően a társadalmi élet valamely területét, csak a „tilalomfákat” helyezi el a hatalmat ideiglenesen gyakorlók számára: eddig, és nem tovább! Ezért nemcsak egy jogszabály, hanem valamilyen nagyobb társadalmi konszenzussal létrehozott politikai nyilatkozatnak, alapokmánynak is tekinthetjük.
Ez a különbségtétel magyarázza egy külön alkotmánybíróság létrehozásának a szükségességét, amely egyedül jogosult arra, hogy kötelező érvényű értelmezését adja az alkotmánynak, kivonva ezáltal ezt a kompetenciát az igazságszolgáltatás hatásköréből. Miért van erre szükség – tehetnénk fel a kérdést, hiszen az Egyesült Államokban a legfelsőbb bíróság látja el ezt a feladatot? Az európai joggyakorlatot azonban elsősorban Hans Kelsen jogelméleti tanulmányai befolyásolták, aki kimutatta, hogy a tekintélyelvű rendszerek kifejlődése előbb-utóbb kizárja az alkotmányt és az alapvető emberi jogokat védő korrekciós mechanizmusok megfelelő működésének a lehetőségét. Kétségtelen, hogy az alkotmányos jogok és szabadságjogok védelme minden bíróság célja, de az alkotmánybíróság hatáskörének megvannak a maga sajátosságai. Az alkotmányossági felülvizsgálati szervek jogi természete politikai és jogi jellegűként értelmezendő, ami azzal a ténnyel függ össze, hogy e szerv feladata az alkotmány védelme, amely nem csak jogi, hanem politikai és jogi dokumentum. Másfelől a szimmetria elve is azt követeli meg, hogy ha az alkotmány minden más törvény fölött áll, akkor az alkotmányos óvásokkal kapcsolatos bíráskodásnak is fölötte kell állnia az igazságügyi rendszeren.
Elnézést kérek ezért a talán kissé megterhelő és hosszúra nyúlt elméleti bevezetőért, de csak így tudtam eljutni ahhoz a gondolathoz, amiről tulajdonképpen beszélni szeretnék. Romániában az alkotmánybíróság személyi összetételét a törvény a következőképp szabályozza: a kilenc tagú grémiumból három alkotmánybírát a Képviselőház, hármat a Szenátus, hármat pedig az államfő javaslatára neveznek ki. Mint láthatjuk – bár a törvény szakmai feltételeket is meghatároz – az alkotmánybírák kinevezése alapvetően politikai döntés. Fontos megemlíteni azt is, hogy az alkotmánybírák egyharmada háromévenként kicserélődik, azaz a parlamenti erőviszonyok változása nem feltétlenül és nem azonnal befolyásolja a bírák politikai irányultságát, azonban mégis aggályos, hogy az emberi jogokkal, a törvényhozással és a kormányzással kapcsolatos óvásokról olyan testület dönt, amelyik nem tekinthető politikailag egyértelműen függetlennek. Ezt láthattuk akkor, amikor Traian Băsescu elnöksége idején a testület – egy úgynevezett „helyreigazítással” megváltoztatta az államfő leváltásáról szóló referendum eredményének értelmezését, olyan értelemben, hogy az érvényességhez szükséges részvételi küszöböt megemelte a külhoni szavazásra jogosultak számával. Ezzel Ştefan Minea bíró, aki a már meghozott döntés kiigazítását – „éjszaka, mint a tolvajok” – elküldte a Hivatalos Közlönynek, gyakorlatilag felülírta a választói akaratot és megmentette Băsescut. Megjegyzendő, hogy az úgynevezett helyreigazításról a testület egésze nem döntött, nem is hívták őket össze, mindössze öt bíró a kilencből aláírta azt, következésképp szabályellenesen módosították az alkotmánybíróság döntését.
Mindez pedig arról jutott eszembe, hogy ismét elnökválasztás közeledik, amelynek jogorvoslati fóruma az alkotmánybíróság, a megválasztott elnöknek pedig háromévenként lehetősége lesz alkotmánybírákat küldeni a testületbe. Óriási felelősség hárul tehát az alkotmány őreire.