A második világháború kitörésének napján kelt versében írta le Wystan Auden a magány mondatát: „Vagy szeretjük egymást, vagy meghalunk”. A 20. század nagy angol–amerikai költője nem az egyedülléttel azonosította a magányt, hanem a szeretetlenség érzésével. Mára már orvostudományi kutatások igazolták, hogy az érzelmi elszigeteltség a halált idéző kockázati tényezők sorában egy szinten van a dohányzással, és számos betegség – például az Alzheimer-kór, az elhízás, a cukorbetegség, a magas vérnyomás, a szívbetegségek, a rák – kiváltó vagy súlyosbító okai között szerepel.
Mára az is nyilvánvalóvá lett, hogy a magány népbetegséggé vált. Az amerikaiak csaknem harminc százaléka egyetlen más emberhez sem érzi magát közel. A negyvenöt éven felüliek több mint egyharmada krónikusan magányos. És az egyedüllét nem csak amerikai jelenség. A fejlett társadalmakban, mifelénk is egyre több a magányos ember. A begubózásnak a súlyos egészségügyi mellékhatások mellett súlyos társadalmi kockázatai is vannak: erősíti a szektás törzsi szellemet és a gyűlölködést. Japánban és az Egyesült Királyságban már magányügyi minisztériumot is felállítottak.
„Az antiszociális évszázad hatására nagyobb stresszben és depresszióban élünk, ráadásul a korábbinál nagyobb az igény a politikai káoszra. És még jöhet rosszabb is” – írja az Atlantic magazinban Derek Thompson.
Thompson esszéjében köznapi statisztikákat idéz, amelyek bizonyítják a járványszerűen terjedő elmagányosodást. Tavaly az éttermi rendelések háromnegyedét elvitelre adták fel. De két év alatt még így is közel harmadával nőtt az egyfős asztalfoglalások száma. Az amerikaiak harminc százalékkal ritkábban mennek el sörözni barátaikkal, mint két évtizede. Húsz év alatt húsz százalékkal csökkent a társaságban töltött idő, a fiatalok körében még ennél is nagyobb a visszaesés.
A jelenségért sokan a modern individualizmus kultúráját okolják. Thompson inkább másra hivatkozik: a televízió és az internet elterjedésére, másrészt pedig az egyre nagyobb és kényelmesebb otthonokkal magyarázza a begubózást.
Tény, hogy az emberek begubózásának hatására olyan valódi, hús-vér közösségek gyengülnek, amelyekben eddig a toleranciát, a mások iránti tiszteletet és megértést sajátíthattuk el.
Miközben az emberek egyre inkább bezárkóznak, elzárkóznak egymástól, a világ kitágul rettenetesre nagyra: az internetnek hála közösségre léphetünk olyan távoli emberekkel is, akiket nem is ismerünk személyesen. Csakhogy az online buborékokhoz való csatlakozás az elvárt lojalitás megteremtése érdekében felerősíti a szektás és szélsőséges vélemények térnyerését, és a velünk egyet nem értőkkel szembeni gyűlöletet. Azaz a magány elől menekülve, még magányosabbak leszünk.
Thompson derűlátóan zárja esszéjét. Megjegyzi, hogy vannak azért a hagyományos közösségek feléledésére utaló jelek: egyre többen járnak könyvklubba és a társasjáték-körök alakulnak. Mások kincstári optimizmussal azt vallják, hogy a technológia is segíthet a saját maga által okozott bajok orvoslásában: a mesterséges intelligencia enyhíthet az elmagányosodásból fakadó társadalmi bajokon. Ők azok, akik elhiszik, hogy Münchhausen báró a hajánál fogva rángatta ki magát a mocsárból…
Judith Shulevitz egy évtizeddel korábban írta le: „Isten azt akarta, hogy ne legyünk egyedül.” A természetes szelekcióban így az olyan embereké volt az előny, akik szükségét érezték mások társaságának. Mára, nekünk egyetlen esélyünk maradt: szabadulni a véleménybuborékok egész napos fogságából, és visszatérni a virtuális létezésből a való életbe.