„Olasz vagyok minden csepp véremmel” – mondja Giacomo Michelének a Bohémek és pillangók-ban, Bókay János Puccini-életrajzában. A bókayzott Puccini mondhatja ezt, de tán még az igazi is mondhatta: a sokáig ébredő Itáliában született és élt haláláig.
Most azonban nem ez a lényeg, hanem az, hogy mennyire világpolgár volt ez a nagyszerű zeneszerző, egyik kedvencem. Nemrég jöttem rá, hogy talán éppen ezért is a kedvencem. Ugyanabban a könyvben azt is a szemére hányják, mennyire nem olasz. És valóban, csak a Tosca olasz meg a Triptichon (ez utóbbi részben: első darabja, A köpeny, Párizsban játszódik, bár szereplői olaszok), a többi viszont minden egyéb: a Manon Lescaut francia, a Bohémélet szintén, a Pillangókisasszony japán, A Nyugat lánya amerikai, a Turandot kínai. Igaz, a „japán darabban” amerikaiak is szerepelnek, a „kínaiban” pedig tatárok, de hát ez mit sem segít az olaszokon.
Ugye, milyen nevetséges ez a számigálás? Az érdekel bennünket, hány szereplő ilyen, hány szereplő amolyan nemzetiségű?! Ez nem érdekelhet, csak az, hogy a zene elvisz-e minket a szívünk határára és azon is túl, vagy nem visz el. És hát engem legalábbis úgy elvisz, le se tesz.
Gyermekkoromban Bartókot is érték efféle fejvakarásra késztető vádak: mindig alulmaradt a „magyar” Kodállyal szemben. Nekem Bartók ezerszer többet mond, mint Kodály, de Arany sem kevesebbet, mint Weöres. Szóval nem a magyar-nemmagyar az a periszkóp, amelyen keresztül a művészetet szemügyre lehet venni és élvezni lehet.
Puccini különben érdekes figura volt: nem ítélte el a fasizmust, mondván, hogy „neki mindkét táborban vannak barátai” – ez a moslékfejűek érve szokott lenni. „Nem azért említem e közszájon forgó anekdotát e helyütt, mintha Puccini szavai is olyannyira meggyőznének, mint zenéje” – mondja finoman a nagyszerű karmester és fordító, Blum Tamás egy esszében. De Blum nagyon is tudja, hogy a művészetben nem a nyilatkozatok számítanak, hanem a művek. Puccini talán ostoba volt, talán amorális: zeneszerzőként nem volt nála nagyobb senki. És ez fontos egyedül. Annál pedig ezerszer fontosabb, hogy hány olasz szereplő szájába adta csodálatos áriáit.