„Hallgatni arany”. Ha megfogadjuk ezt a tanácsot, markunkba nem hull ugyan semmiféle nemesfémdarab, de a csendben maradás számos egyéb előnnyel járhat. Megfelelő pillanatokban meg nem szólalni megelőzhet családi viszályokat, politikai csetepatékat, meg nem gondolt hatósági vallomásokat, megszégyenüléseket. Csakhogy egyre igazabb az az állítás is, miszerint „lehallgatni arany”. Azok, akik mások bizalmas megszólalásait, beszélgetéseit titokban akarják az érintettek tudta nélkül megismerni, valódi, akár aranyra is váltható anyagi előnyökre tehetnek szert.
Napi politikai híreink középpontjában egyre gyakrabban állnak lehallgatási botrányok vagy olyan bűnügyi esetek, amelyeket a hatóságok éppen lehallgatási eszközökkel voltak képesek felgöngyölíteni. Politikai szereplők, nemzetbiztonságra hivatkozó állami szervek, nagy üzleti érdekeltségek, tárgyalási pozícióikat javítani akaró felek számára ugyanis komoly tétje van, hogy kifürkészhessék az ellenfelek vagy ellenségek szándékait. Korunk technikája pedig már több évtized óta szélsebesen fejlődik, külvilágtól féltett szavainkat egyre nehezebben tudjuk elrejteni a hosszúra nyúlt fülek elől.
Idősebb kortársaim még emlékeznek az amerikai Watergate-botrányra. 1972. június 17-én éjjel egy FBI- és egy CIA-ügynök kamerákkal, lehallgató készülékekkel, mikrofonokkal, úgynevezett poloskákkal felszerelkezve behatolt a washingtoni Watergate-épületbe, a Demokrata Párt főhadiszállásra. Egyiküket, James McCordot a titkos lehallgatás szakértőjeként tartották számon. Később kiderült, hogy a Richard Nixon republikánus párti elnök újraválasztásán munkálkodó bizottság megbízásából tevékenykedtek. A kihallgatások során kiderült: a betörés célja a Demokrata Pártot lejárató dokumentumok megszerzése volt, hogy azok segítségével az 1972-es őszi választásokon meghiúsíthassák George S. McGovernnek, a párt elnökjelöltjének a megválasztását. Nixon le is arathatta ennek a titkos akciónak a gyümölcsét: annak az évnek a novemberében újraválasztották.
Ha visszamegyünk az időben, korábban a titkos írásos üzenetek megfejtése jelentette a „lehallgatást”. Alan Mathison Turing brit matematikusnak a második világháború kitörése után, 1939-ben a brit katonai hírszerzés kódfejtő központjának a vezetőjeként sikerült feltörnie a nácik megfejthetetlennek hitt, híres Enigma-kódját, amelyet az Atlanti-óceán északi vizein szövetséges konvojokra vadászó, a háború első szakaszában súlyos veszteségeket okozó német tengeralattjárók kommunikációjához is használtak. A kódok feltörése siettette a németek háborús vereségét, százezrek életét menthette meg.
Térjünk vissza mindennapjainkhoz. A magyar belpolitikában nem kis vihart kavart a Pegazus kémszoftver ügye. Amúgy ez nem csupán magyarországi eset volt, modern korunknak azt az általános problémáját hozta a felszínre, hogy a kormányok állításaival ellentétben nem csak bűnözők és terroristák ellen vetették be a kémszoftvert, hanem például újságírók vagy más civilek, közéleti személyek ellen is.
Egyébként nyílt titok, hogy szinte minden ország titkosszolgálata számára alapvető munkamódszer a lehallgatás, hiszen valóban létezik nemzetbiztonsági szempont, legfeljebb nem mindig sikerül szétválasztani, hogy mi a jogos védelem, és mi a nemzetbiztonsági okok ürügyén érvényesítendő politikai klikkérdek.
A technikai fejlődés ma már lehetővé teszi, hogy a távközlési fülek egyre élesebben halljanak. Azt már tudtuk annak idején, hogy viszonylag könnyen lehallgathatóak a vezetékes telefonok. Már régebb óta használatosak a rádiós lehallgatók, a poloskák, méretük akár néhány milliméteresre csökkenthető az áramkörök miniatürizálásával, hatótávolságuk a néhány métertől a több száz méteres tartományig terjedhet. Ugyancsak régóta alkalmazott a falon keresztüli, kontakt-mikrofonos, az iránymikrofonos, más néven hangpuskás, illetve a lézeres lehallgatás, amely során az ablaküveg által közvetített rezgéseket alakítják hanggá. Más internetes portálokon megtudjuk, mennyire téves az a hit, hogy az internet alapú telefonálás (például Skype-on, Viberen, WhatsApp-on) nem lehallgatható. És ott vannak a már említett kémprogramok, amelyek állítólag beszerezhetőek bárki által a szürke vagy fekete kereskedelmi csatornákon. Egyébként a sok korrupciós lebukásról hallgatva a híreket, felmerül a gondolat, hogyan mer ma bárki kenőpénzt elfogadni bárkitől, ha egy golyóstoll piciny golyója is képes hangfelvételt készíteni, vagy egy madzsettagombba épített kamera is fel tudja venni a bűnös cselekményt.
Ami azonban bennünket, a bűntelen, hétköznapi embereket a leginkább izgat: nem akarjuk, hogy suttyomban halljanak minket, még akkor sem, ha nem vagyunk nemzetbiztonsági titokhordozók, nincsen magánemberi szégyellni valónk, de bármilyen mondatunk, szavunk, jelzőnk, közölni valónk címzettjét mi magunk akarjuk megválasztani. Furcsa ellentmondás, hogy eközben kommunikációs intimitásigényünket a törvény is tiszteletben igyekszik tartani, sőt, olykor még túlzásba is viszi a rólunk szóló adataink iránt érzett aggodalmát hosszú szövegű, aláírandó adatvédelmi nyilatkozatokkal.
Mert hogy állítólag szükség van rá. Drábik János történész például a Covid idején teljesen komoly ábrázattal fejtette ki, hogy Bill Gates a koronavírus elleni oltás révén „nanotechnológiával” – vagyis az 5G-s hálózat kiépítésével – olyan chipeket akar bevinni az emberek testébe, amelyekkel hozzáférhetővé teszik személyes és pénzügyi adataikat, előéletükkel kapcsolatos információikat.
Közben azt látjuk-halljuk, hogy a magyar belpolitika szereplői mindkét oldalról mobiltelefonos lehallgató készülékekkel veszik fel egymás hangját. S még az sem biztos, hogy az azokon hallható dolgok valóban elhangzottak-e. Mert állítólag a mesterséges intelligencia is képes el nem hangzott mondanivalókat gerjeszteni. Ez pedig hamisítja a lehallgatók aranyát. Ami pedig bennünket illet, a bűnös világban – tudjuk – „Vétkesek közt cinkos, aki néma”, a mi hallgatásunk sem arany többé.