A napokban sokan köszöntötték születésnapján Ferenczes Istvánt, a nyolcvan éves költőt. A Székelyföld folyóirat jórészt neki szentelte idei első, januári számát, csütörtökön este pedig Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusán a legújabb megjelenés bemutatása alkalmából a munkatársak, költőtársak szép, megható szavakban méltatták életét, munkásságát.
Jómagam – Istenem, milyen régen is volt! – 1971- ben, a Hargita napilap pályakezdő éveiben ismerkedtem meg vele, egymás melletti irodákban kopogtattuk a ma már jórészt elfelejtett nagy fekete írógépeket. Az S betű akkor még külön állt a nevében és nagyon boldog volt, amikor a Kriterion Könyvkiadó Forrás sorozatában, Csíki László szerkesztésében, megjelent az első könyve, amelyet mindvégig megőriztem és most, a születésnap alkalmából előkerestem a könyvespolcomról.
A nagyon vékony és akkor már agyoncenzurázott kötetben azonban, újraolvasáskor is, ott rejtőznek azok a jellemvonások és jellemzők, amelyek Ferenczes Istvánt és költészetét soha nem hagyták el. „ A Hargita című napilap újságírójaként járom a megyét és verseket írok. Persze, ettől nem lesz nagyobb a burgonya hektárhozama, és az állatlétszám sem emelkedik. De talán emberségben gyarapszik tovább e föld, ha megérti egy-két szavam.” – írta a korabeli fülszövegben, már akkor egyértelműen a külvilág és saját belső világának a kettősségére utalva. Balladás, metafórás hangvételében már akkor ízzott minden sora és ő bizonyította a legjobban: költővé nem válik az ember, hanem annak születik. Jobban érzi nem csupán közösségének, hanem legelesettebb tagjainak is a szívverését, jobban megviseli a szorongató világ, erőteljesebben lüktetnek érzelmei-érzései és néhány szóval képes kimondani vagy sejtetni mindazt, amire mások oldalakat tékozolnak el.
Az irodalmárok dolga lesz majd, sok-sok könyvén eltöprengve, az első kötettől az utolsóig, hogy hová sorolják be Ferenczes verseit, milyen irodalomtörténeti fejezetbe skatulyázzák be, de egyvalamire nagyon kell figyelniük: soha nem önmagának írt és bárhol, bármikor minden verse megtalálta az átjárást az olvasók és hallgatóság felé. Lehet, hogy az iskolákban még mindig nem szavalják olyan sokan mint Kányádit, lehet hogy ő maga sem járt olyan sok találkozóra, de láttam-hallgattam néhány pódium előadást a verseiből, hallgattam néhány versét ünnepségek részeként és a varázs úgy rátelepedett a jelenlevőkre, hogy percekbe tellett, amíg egyáltalán felocsúdtak, hogy hol is vannak.
De lírán innen és lírán túl, olyan kiváló menedzseri képességekkel is rendelkezik, úgy felépítette immár közel három évtizede a Székelyföld folyóiratot Kolumbán Gábor egykori Hargita megyei tanácselnöknek majd utódainak a megértésére is támaszkodva, hogy nyugdíjba vonulása után is önjáró maradt, előfizetésekre és pályázatokra támaszkodik, és tartalmában, eszmeiségében sem földrajzi határaiba zárkozó, hanem kitekintő, nem csupán irodalmi, hanem igazi szellemi műhely. Amikor más magyarországi irodalmi folyóiratok haldokolnak, vagy kizárólag a világhálóra költöztek, a Székelyföld szerencsére a papírtól még mindig nem mentesítette önmagát. És közben Ferenczes István 2012-ben elindította az immár mondhatni klasszikussá vált Székely könyvtár elnevezésű könyvsorozatot, amely elérte a századik megjelenést, az idők távlatában is közölve és megőrizve az arra érdemes, egykori és jelenkori szerzőket.
Méltán ünnepli tehát a nyolcvanas Ferenczes Istvánt az írótársadalom.
És ami a lehgfontosabb: az olvasók is.