Két kultúra napja közeledik, ráadásul két olyan nemzeté, amely egymás mellett, bizonyos helyeken és esetekben szinte egymásban él. Mindkét napot XIX. századi személyiségekből-momentumokból kiindulva nevezték el: a román kultúra napja, január 15-e, Mihai Eminescu születésnapjával esik egybe, a magyar kultúra napja pedig, január 22-e, a Himnusz keletkezésével.
Nagy alkotók és alkotások voltak, Eminescu máig a legnagyobb román költők egyike, s a Himnusz jelentőségét sem lehet túlbecsülni. Most már csak azon kell igyekeznünk, nekünk, kései utódoknak, hogy méltók legyünk hozzájuk. Ez azonban nem azt jelenti, hogy a múltba kell révedeznünk, s azon búsongjunk, ami nincs már. Minden látszat ellenére Kölcsey nem azért beszélt Mátyásról, hogy visszamenjen néhány évszázadot, hanem azért, mert akkor, 1823-ban, a nemzeti romantika volt a trend, és ő, mint költő és politikus, a leginkább saját idejében élő ember volt. Akárcsak Eminescu, aki miközben az elődeire hivatkozott, a tőlük örökölt nyelvet teljesen megváltoztatta, maivá – azaz akkorivá – tette, de akkor 1870 volt a ma, és nem azért volt modern, mert a tegnapba nézett és sóbálvánnyá dermedt, mint Lót felesége, hanem azért, mert a tegnapba nézett, és a holnapba pillantott.
Legyünk tehát a ma emberei: legyünk önmagunk kortársai. Hiába vágjuk nyakkendőbe magunkat, és beszélünk úgy, hogy az is belealszik, aki őszintén ünnepelne. Néhány éve részt vettem egy játékos vetélkedőn: olyanokat kérdeztünk a gyerekektől, hogy milyen kakas csikorog az V. László-ban? Most például meg lehetne kérdezni, mi történik akkor, ha Grecsó Krisztián apja még egyszer azt üzeni?
A kavargó gondolkodás: ez a kultúra, semmi más. Ady nem azért volt ideges az Arany-epigonoktól, mert nem szerette Aranyt, hanem azért, mert nem szerette az epigonokat, mint ahogy Eminescu sem szerette őket. És amikor megjelenik egy új tehetség, senki nem azért fogja dicsérni, mert éppen olyan ráncos és merev, mint a nagyapja, hanem azért, mert friss és merész. Már ha igazi tehetség. Annyi a fizikus, mint fűszál a réten, de csak egyvalakit hívnak Barabási-Albert Lászlónak.
Mint egy jó autó, elkanyarodhatunk más irányokba is: nemcsak a klasszikus műfajok tartoznak a kultúrához, hanem a podcastok és a képregények is, hogy csupán két példát mondjak. Veiszer Alinda vagy Szabó Eszter vérbeli podcastosok, s a Helikon-ban futó képregény, Vincze Ferenc és Csillag István műve, nagyon érdekes vállalkozás.
Szóval: egyik kultúra napja sem arról szól, hogy be kell zárulni. Dsida hosszan bíbelődött Eminescu remek és hosszú versével, a Glosszá-val, hogy jól sikerüljön lefordítania, a Pif pedig remek képregényújság. „Ereklye? Piff!” Ez meg egy Ottlik-idézet.