„Te transzszilván ember vagy” – mondta nekem egy barátom, amikor megtudta, hogy Bukarestbe költöztem. Álltunk a kolozsvári Zokogó majom előtt, hirtelen nem tudtam mit felelni.
Azt felelhettem volna, hogy valóban, de én Bukarestben élhettem meg a transzszilvanizmusomat. Pontosabban: itt jöttem rá, hogy mi is az. Még pontosabban: olvastam, hogy mi az, de ott, ahol addig éltem, Kolozsváron, Zilahon, Marosvásárhelyen, nagyon kevesen voltak olyanok.
Az „alapító atyák” szerint transzszilván ember az, aki más, mint a többi. Egy erdélyi magyar más, mint egy anyaországi, egy erdélyi román más, mint egy ókirálysági, egy erdélyi német más, mint egy németországi. A Budai Nagy Antal históriájában Kós Károly Kardos Jákobot, a somtelki románt is a lázadás vezérei közé emeli, ezzel is jelezvén: Erdélyben csak akkor változtak az idők, ha a három nemzet együttműködött. És csak akkor működhetett együtt, ha tisztelték egymást.
Én azonban többnyire azt tapasztaltam, hogy atyai barátaim elfújják ezt az elméletet, aztán mindenki őrzi a magyarságát, s ezt úgy véli megoldhatónak, ha közben óvakodik a másik két nemzettől, ha éppen nem haragszik rájuk. Megismertem a renitens fordító típusát, aki rengeteget tud például a román kultúráról, szívesen is bíbelődik román költők-írók írásaival, de a fejében ugyanazok a trianonok vannak, mint a legtöbb fejben. Megismertem a renitens értelmiségit, aki orrvérzésig hajtogatja, hogy „csak anyanyelven lehet gondolkodni”. Akkor vajon nem egy magyarságvezérelt eszme ez a transzszilvanizmus? Gondoltam.
Magamon is láttam a tüneteit. Minden magyar és román cikkemben próbáltam normális maradni, de mindig magyar szempontból követtem az eseményeket. Mára már, mint Láng Zsolt mondja, elengedtem ezt a görcsöt.
Én azt hiszem, a transzszilvanizmus nagyon hasznos volt egy bizonyos időszakban, a Trianon-nemzedék idején, amelynek számára valóban élete traumája lehetett, hogy megváltoztak a határok, és amely még egy tizenkilencedik századi nemzetfogalomban nőtt fel. Aztán fokozatosan valamilyen eljegesecedett eszmévé változott, egyfajta borongós és passzív mentalitássá, amely akadályozta az életet, ahelyett, hogy dinamizálta volna. S a megértést, merem állítani, egy cseppet sem segítette elő.
Ahhoz, hogy minderre rájöjjek, Bukarest elengedhetetlen volt: egy nagyváros tapasztalata nélkül, amelyben nem érzed azt a történelmi nyomást és meccset, amit Erdélyben gyakran, nem ébredtem volna rá. Nem akarok általánosítani: ez az én sorsom, az én életem, mindenki úgy és ott jön rá, ahogy és ahol tud. Számomra azonban ez a két év, amióta itt élek, a muszájnál is inkább kellett.
Itt váltam igazán transzszilván emberré.