Osztálytársam nagyapja kőfaragó volt. A bibliai Mózes nevet viselte, s gyakran szórakoztatott minket tanulságos történeteivel. Többször elmesélte, hogy egy szerszámosládával érkezett Gödemesterházára, ott gyökeret vert, családot alapított, szép házat épített, két keze munkája révén jól élt. Államosításkor elvették tőle a szalárdi bányát, helyette megaláztatást kapott. De ezután is folytatta az ipart – amolyan fehér holló vagy inkább kakukktojás volt a szocialista építés osztályharcos időszakában. Néha régi könyveket adott a kezünkbe okulásul, vagy megsárgult fényképeket mutatott, többnyire a számára kedves helyekről, emberekről, munkáiról. Egy alkalommal gyönyörű fehér faragott oszlopok sorát ábrázoló felvételeket vett elő az albumból, s büszkén számolt be, hogy dolgozott Sepsiszentgyörgyön is az Országzászló emlékművön. Ismertette a munkamenetet és annak eredményét, de már nem emlékszem a részletekre. Arra azonban igen, hogy a történet szomorú véget ért, ugyanis az emlékművet lebontották, s a helyén ötszögű obeliszket emeltek a felszabadító szovjet hősök emlékére.
Mózsi bácsi kőfaragóként ezen az emléken is dolgozott, s a vég is nagyjából ugyanakkor érte mindkettőjüket: a rendszerváltás utáni első évek egyikében az idős mester öröklétre szenderült, az emlékművet pedig megfosztották jelképeitől, ma a modern kor sátoros ünnepein mászófalat szerelnek rá a gyermekek nagy örömére.
Mózsi bácsi megélt három impériumváltást, két rendszerváltást, de a szentgyörgyi köztéri munkák, amelyek kivitelezésénél ő is dolgozott – bár az öröklétnek szánták őket – kérészéltűnek bizonyultak. Mert a történelemben négy esztendő – amennyit a kicsi magyar világ tartott – vagy akár egy fél évszázad – a kommunizmus időszaka – röpke pillanat. Az öröm pillanatai hamar elillannak, a gyász, a félelem gyötrelmes percei azonban örökkévalóságnak tűnnek azok számára, akik részesei, elszenvedői voltak.
A Kárpát-medence tele van a Mózsi bácsi által elmeséltekhez hasonló esetekkel, a Nagy Háborút követő összeomlás, az impériumváltás, a kicsi magyar világgal édesített második világégés, az azt követő éhínség, az újabb impérium- és ideológiai váltás, az egyre szorítóbb osztályharcos idők számtalan ilyen történetet írtak. Sokuk közismert vagy legalábbis szélesebb körben ismert, mások hamar feledésbe merültek; sokuk tragédiába torkollott, mások örömteli végkifejlete a csoda fogalmát juttatja eszünkbe. Szobrok, emléktáblák, emlékhelyek, köztéri, egyházi és családi emlékek története szövi át Kárpátországot. Ezekből írtak meg néhányat a Vértelen vértanúk című kötet felkért szerzői.
A Székelyföldi Magyar Újságírók Egyesülete gondozásában megjelent kötetet minap mutatták be Sepsiszentgyörgyön, a Bod Péter nevét viselő megyei könyvtárban. Galbács Pál ötletgazda, a szervezet tiszteletbeli elnöke, valamint a 31 szerző közül páran, főként a helyiek – ugyanis mellettük marosvásárhelyi, brassói, négyfalusi, nagybányai, aradi, vajdasági, felvidéki, kárpátaljai és magyarországi szerzők által jegyzett esszé is szerepel a kötetben – eltüntetett, elpusztult, némelyikük pedig csodálatos módon megmenekült köztéri szobrok, emlékek történetét ismertették. Emlékeztetőül. Hogy majd az utánunk jövők is elmesélhessék, mint tette azt saját emlékmű-emlékeivel Mózsi bácsi, osztálytársam kőfaragó nagyapja.