„A Z-generáció emberemlékezet óta a legmagányosabb nemzedék lehet. Sokuk érzelmi intimitás nélkül fogja leélni az életét, és egyáltalán nem lesznek olyan kapcsolataik, mint szüleink vagy nagyszüleink generációjának” – írja a Slate magazinban Emma Camp.
A fiatal felnőttek életformája gyakran értetlenséget vált ki az idősebb nemzedékek tagjaiból, akik szörnyülködve fogalmazzák meg: Bezzeg a mi időnkben. Emberemlékezet óta újra és újra megismétlődik ez a nemzedéki megnemértés, de a mostani Z-generáció mintha nehezebben nőne fel, mint a korábbi nemzedékek. Statisztikák bizonyítják, a kétezres évek fiataljainak körében a korábbinál sokkal több az öngyilkosság, és ugrásszerűen nőtt a depressziósok és a pánikbetegek aránya. Rendkívül kockázatkerülők, és hiányzik belőlük a piacgazdaságban oly szükséges vállalkozószellem és kísérletezőkedv. Olyannyira, hogy a fiatalok körében drámaian megugrott az inaktívak aránya. Nem mellesleg, a közösségi oldalakon szocializálódott fiatalok a demokráciához szükséges vitakultúrát sem sajátítják el.
A demográfiai válság elmélyülésének is egyik oka, hogy a Z-generáció körében recesszióba került a szex. A fejlett országok fiataljai később kezdenek el nemi életet élni, kevesebb partnerük van. Hiába a szabados kultúra és a népszerű randiappok, egyre több a kényszerszingli. Egyre népszerűbb az elköteleződés nélküli párkapcsolat, amelyet az érintettek még randizgatásnak sem mernek nevezni. A fiatalok egyszerűen félnek komoly és szoros szerelmi kapcsolatba lépni, annyira rettegnek az elutasítástól, a kudarctól és a szakítástól.
A szociális- és érzelmi problémákat a közösségi oldalak elterjedésével és a Covid miatti lezárásokkal szokás magyarázni. Camp is elismeri, hogy ezek súlyos kárt okoztak, de legalább ugyanekkora ártalmas hatást tulajdonít a szülői túlféltésnek.
Manapság a szülő mindent megtesz gyermekéért, minden elképzelhető és elképzelhetetlen módszerrel egyengeti annak sorsát. Az állandóan a gyerekei fölé köröző és minden lépésüket figyelő helikopter szülők túlzásba vitt féltése és gondoskodása súlyos mellékhatásokkal jár. A gyerekek nem lesznek önállóak, felnőttként pedig hajlamosabbak lesznek a depresszióra, narcisztikusabbakká, kevésbé kreatívokká válnak, és együttérző együttműködési készségük is gyengébb lesz. Akad olyan nevelési szakértő is, aki a tekintélyelvűség megerősödését a társadalomban, azaz a megalázott státus elfogadását, a lemondást az önálló gondolkodásról és cselekvésről is az eltúlzott szülői gondoskodással magyarázza. Ennél is kártékonyabbak a buldózer szülők, még a leckét is elkészítik a gyerek helyett, sőt harcba szállnak a tanárokkal, ha úgy érzik, hogy a gyerek érdeke ezt kívánja. Mindent megadnak a gyerekeknek, hogy minél jobban teljesítsenek az iskolában, és előbbre juthassanak az életbe. A végső cél a biztos karriert és a jó fizetést garantáló, elitegyetemi felvételi, amit akár jogtalan, de erkölcsi szempontból mindenképpen aggályos módon is igyekeznek elősegíteni. Az eredmény, a szülőtől függő gyerek, aki még egyetemistaként sem képes az alapvető problémák kezelésére. A hóeke szülők burkolt, burokban nevelt gyerekei nem tanulják meg, hogyan kell önállóan leküzdeni az akadályokat, hiszen egészen felnőtt korukig nem is találkoznak ilyenekkel.
A Z-generáció szülei helikopterként, buldózerként egyengették gyerekeik sorsát. A lehetséges traumák elkerülésére tett kísérletek a fiatalok infantilizálódásához vezettek. A burokban nevelt fiatal felnőttek szorongását ráadásul tovább erősíti a politikai kultúrát és a közéletet eluraló pánik. Arról Campnak sincsen fogalma, hogyan lehetne enyhíteni nemzedékének lelki válságát. Talán ha a szülők leszállnának a helikopterről, a buldózerről, s játszani is engednék gyerekeiket. Mindenki jobban járna!