Aki a rendszerváltáskor született, ma már túl van a krisztusi életkoron. Hajdanán néhai kollégám azt mondogatta, hogy az ember nagyjából azzal marad, amit 33 éves koráig megvalósít. S mikor ezt mondta, karrierre, családra, a jövő anyagi megalapozására, s más effélékre gondolt. Engem is arra biztatott, hogy mire elérem ezt a bűvös kort, nagyjából alakítsam ki az életemet. S lehetett valami a bizonyára mások által megfogalmazott, de az általa hirdetett igazságban, gondolom sok-év tapasztalata mondatta ezt velük. A 35 évvel ezelőtti rendszerváltó eseményekre – a temesvári megmozdulásokra és véres megtorlásra, a bukaresti történésekre és áldozataira, a nagyszebeni összecsapásokra – gondolva, az idő során szerzett tapasztalat birtokában merem állítani, hogy újdonsült demokráciánk, szabadságunk is azzal marad, amit az első 33 esztendőben, a krisztusi emberöltőben elért, megvalósított. S itt nem elsősorban a gazdasági fejlődésre, az infrastruktúra gyarapodására és korszerűsítésére gondolok elsősorban, hanem a mentalitás, az emberek közötti viszony alakulására. Mert tagadhatatlan, a harmincöt esztendő alatt számos jó dolog történt velünk, körülöttünk.
A legjobb a szabadság. Még akkor is, ha olykor úgy érezzük, hogy korlátoznak bennünket a szabadság megélésében a körülmények. S e szabadság egyik ismérve a félelem hiánya. Nos, igen, az emberben mindig van egy adag félelem, mert félti az egészségét, a gyermekeit, a munkahelyét, az anyagi biztonságát, fél a jövőtől, attól, hogy az mit hozhat, de ezek a félelmek nem azonosak a rendszerváltás előtt megtapasztalt félelemmel. Nem azonos azzal, hogy állandóan résen kellett lenni, figyelni arra, hogy mit beszél vagy tesz, hogy azt mások hogyan értelmezik, hogyan állítják be s mindez milyen következményekkel járhat az egyénre vagy közvetlen környezetére nézve. Vagy nem azonos azzal a kilátástalanság okozta félelemmel, amellyel főként az értelmiségiek kellett megküzdjenek a nyolcvanas évek második felében, amikor rendszeresen és módszeresen építették le a magyar kultúra intézményeit, tereit, kibontakozási lehetőségeit, amikor megbéklyózták a szellemet és még szorosabb szájkosarat erőltettek a nyilvánosságra. Egyik jeles értelmiségink mondta volt, hogy az adott helyzetből két menekülési út mutatkozott: az egyik külföldre vezetett, a másik az alkoholizmusba vagy az önpusztítás más formájába.
A szabadság megjelenik a társadalomban, a politikában, a vallás gyakorlása lehetőségének biztosításában és nemzeti vonatkozásban egyaránt. Hogy milyen az egyes területeken a szabadság foka, nyilván vita tárgyát képezheti. Akárcsak az, hogy miként és mennyire vagyunk képesek élni személyes szabadságunkkal, politikai szabadságjogainkkal, nyelvi jogainkkal, lelkiismereti szabadságunkkal, nemzeti jogainkkal. Nos, véleményem szerint itt jön be a társadalom életének összehasonlítása az emberi élettel és a krisztusi életkorral: amennyire megtanultunk bő harminc év alatt élni szabadságunkkal, amit megvalósítottunk annak megélése terén, azzal maradunk. S – jó vagy rossz példánkat követve – azzal maradnak gyermekeink is.
Látva, tapasztalva az elmúlt hetek politikai történéseit, újból úgy éreztük olykor, hogy szabadságunkra törnek mások, országon belülről vagy azon kívülről. Olyanok, akik nem ugyanazt értik a szabadság fogalma alatt, mint a két rendszert megtapasztaló nemzedékek. A történtek dacára bízom benne, hogy győzedelmeskedik a ráció, az egyéni érdekek fölé emelkednek a közösségi érdekek. Bízom benne, hogy nem hatalmasodik el újból rajtunk a félelem, a rettegés, mert az azt jelentené, hogy a 35 évvel ezelőtti december áldozata hiábavaló volt. Bízom benne, hogy napjaink történései kissé felráznak tehetetlenségünkből, tunya kényelmünkből.