Azt hiszem, mindörökre polgár maradok immár.
Erre a kissé nagyképű kijelentésre akkor jutottam, amikor ismét levettem a polcról a Varázshegyet. Thomas Mann varázslatosan nagy író: ahogy például Madame Chauchat-t bevezeti azokkal az ajtócsapódásokkal! Az étkezéseknél ugyanis a betegek – és egy idő után Hans Castorp, a főszereplő is annak számít – azt tapasztalják, hogy valaki mindig elengedi az ajtó kilincsét bejövet, s az ajtó nagyot csapódik a visszalendülettől. Többször is becsapódik az ajtó, míg végül megtudjuk, ki az, aki ilyen nagyszerűen hanyag, és vele is maradunk a regény végéig, mert nagyon izgalmas személyiség, és Hans Castorp belészeret.
Vagy Settembrinit, ezt a nagy és lelkes humanistát, ezt a naiv harcost! És később Naphtát, ezt a sötét intelligenciától duzzadó filozófust!
Az utóbbiakat Adornóról és Lukácsról mintázta különben, s az is annyira érdekes, ahogy ezekből az élő személyiségekből – más élő személyiségeket faragott. Mert aki egyszer is elolvassa a könyvet, abban szinte jobban megmaradnak, mintha találkozott volna velük.
A legérdekesebb azonban az, hogy Hans Castorpból, aki három hétre megy a szanatóriumba, hogy meglátogassa az unokatestvérét, szabályos bentlakó lesz az orvosok buzgólkodásának s az intézmény hangulatának köszönhetően. Persze, Thomas Mannál a betegség mindig a kiválóság jele, s a normalitás a kíméletlen életé, gondoljunk akár Friedemann úrra, a törpére, akit a szép Gerda von Rinnlingen tesz tönkre, akár Aschenbachra, az íróra, aki Velencében leli halálát, a városban, melyet nem tud elhagyni, mert belészeret egy kamaszba.
Hans Castorp is szellemileg meggazdagodva, a nagy szerelem tapasztalatával, érzékenyebben jön le a hegyről, mint ahogy felment oda akkor, amikor még meg volt győződve róla, hogy egészséges, és nem is lehet más.
De nem ezért kezdtem írni ezt a jegyzetet. Hanem azért, mert látszik, mennyire meg van munkálva ez a regény, mennyire kivárja az író, hogy minden megérlelődjék, amire a könyvnek szüksége van, kialakuljon az egész háló és dinamika. Mann tizenegy évig dolgozott a regényen, ahogy a József és testvérein viszont tizenhat esztendőn át: ő maga mondja az utóbbiról szóló esszében, hogy mert kereskedő fia, hinnie kella jól végzett, alapos munkában, mert csak az lehet tartós.
Hát ilyen értelemben mondtam én, hogy megmaradok polgárnak. Türelmem és szívósságom más, mint a Thomas Manné, de én is abban bízom, hogy a munka, amit elvégeznek, az el van végezve, és csak akkor van elvégezve, ha elvégzik; hogy ha nekilátunk valaminek, akkor jó lenne végigmenni az úton; hogy aki normális, azaz erős és fantáziátlan, az csak árthat az olyannak, mint mi, polgárok vagyunk, még ha az életnek szüksége is van rájuk; és hogy a minőség a munkával együtt jön meg, annak a következménye.
A magyar irodalomban Márai a polgár leghatalmasabb megvalósulása, ez a rendkívül érzékeny, olvasott, tehetséges és intelligens ember, ez a másik nagy író, aki elment onnan, ahol gerinctelenséget érzékelt. Aki ebben, az ésszel végzett munka olykor fájdalmas és keserű meggyőződésében élt haláláig. Tulajdonképpen nincs is más remény.