Nem tudom, ki hogy van vele, de én a labdarúgás mellett nagyon szeretem a kézilabdát, hiszen olyannyira dinamikus, gólgazdag sportág, hogy alig akadt unalmas mérkőzés például az idei, magyar, svájci és osztrák megrendezésű női Európa-bajnokság csoportkörének a küzdelmeiben. A középdöntő a tegnap megkezdődött, a magyar válogatott jó eséllyel küzd valamilyen érmes helyezésért, a román csapat pedig ott van ugyanabban a csoportban és már ez is tisztes helytállást jelent. A két válogatott játéka között ugyanis igen nagy különbség van. Miközben a magyaroknak sikerült a nemzedékváltást úgy megoldani, hogy fokozatosan építették be az új játékosokat a csapatba, addig a román válogatottat mondhatni teljesen kicserélték és ma már meglehetősen lámpalázas fiatal lányok dobálják a labdát, a védekezésükön, de különösképpen a támadásaikon jól látszik, hogy sokszor nem tudják a helyes megoldásokat, így a hatalmas lelkesedésük ellenére is, helyzeteket ki nem dolgozva téblábolnak a kilencesvonal tájékán.
Nagyon érződik a nagy nevek, Neagu vagy éppen Pintea hiánya, de hát a kiváló játékosoknak egy adott életkor után az a sorsa, hogy legendákká váljanak, akárcsak mondjuk a magyar kézilabdasportban Görbicz Anitának. A legendáknak egyébként meg van a maguk hihetetlenül nagy szerepe a sportban és most nemcsak Puskás Ferencre, a labdarúgás egykori magyar aranycsapata kapitányának a nevére kell gondolnunk, akinek emlékére az elmúlt napokban Budapesten múzeumot is alapítottak, hanem ott van a sorban a héten elhunyt Helmuth Duckadam, a sevillai hős, ahogyan becenevén emlegetik, aki a futball történetében 1986-ban először hárított egyetlen mérkőzésen négy tizenegyest, és nem is akármilyen csapat, hanem a Barcelona ellen és nem is akárhol, hanem a Bajnokcsapatok Európa Kupájának a döntőjében, így téve a trófea birtokosává a Steauát.
És már az életükben legendává válókról beszélve, hadd ne feledkezzünk meg az ugyancsak nemrég az öröklétbe távozott Károlyi Béláról, a romániai tornász gyermeklányokat – és köztük Nadia Comaneci-et – többszörösen is olimpiai aranyéremhez juttató edzőről, aki azon kevesek közé tartozott, akiket 2008-ban a külföldre szakadt hazánkfiai képviseletében megpróbáltak a politika mélyvízébe is betaszítani, de eredménytelenül. Mint ahogyan nem sikerült ugyanez a hazai tenisz legendának, Ilie Năstase-nak sem, akit az egyik parlamenti választáson éppen Hargita megyében indítottak, gondolván, hogy a név visz mindent.
Nos, a politikában ez nem éppen így van, a sportlegendák leginkább a társadalomban vagy a helyi közösségekben maradnak igazi hősök, és azt hiszem Bölöni László nagyon is jó érzékkel kerülte el, hogy hírnevét ne cáfolja meg a politika. De hát Marosvásárhelynek ott vannak más legendái is, az egykori jégkorongozó testvérek, Incze I, II és III, akiknek a nyomába azután sem tud lépni, vagy inkább korcsolyázni a város jégkorongsportja, mint ahogyan Csíkszeredában is olyan legendáknak számítanak a hokis Szabó-ikrek, Ferencz János, Takács István, a jégkorongozást a Hargita alatt meghonosító és a műjégpályának nevet adó Vákár Lajosról nem is beszélve, akik ott maradnak az újabb és újabb sportoló és sportszerető nemzedékek emlékezetében.
Szóval, követem a női kézilabda Európa-bajnokságot, azzal a nem titkolt reménnyel is, hogy talán felfedezek egy újabb, majdan legendává váló egyéniséget. A legendák ugyanis valamilyen hihetetlen tulajdonságnak vannak a birtokában: képesek legyőzni az időt.