„Valakinek holnap le kell győzni a sötétséget / Mondd, te kit választanál? / Valakinek holnap át kell írni a régi meséket / Mondd, te kit választanál?” A hetvenes évek elejének Magyarországán hódított a koncerteken az Illés Együttes száma. Mély értelmű, sokféle módon dekódolható szöveg volt a Kádár-korszak egyre „puhábbnak” mondott szakaszában, bár éppen akkor volt egy átmeneti „visszaszigorodás”, de mégsem akkora, hogy a rendszerbírálat ne csúszhasson be megfelelően áttetsző csomagolásban a könnyűzenébe, a kabaréba vagy a sajtóba.
Az úgynevezett szocialista táboron belül akkor Magyarország hivatalos politikája „sajátosan” volt hűséges saját tömbjéhez, mégpedig a szovjethatalom hallgatólagos jóváhagyásával. Kádár személye ugyanis garancia volt Moszkva számára, hogy Budapesten az alapvető irányvonalat tekintve nem sérül a táborérdek.
Az említett dal érthető volt azoknak a füleknek, amelyek hallani tudták és akarták. Mert ott voltak a következő strófákban az olyan megállapítások, mint „Valakinek holnap le kell tépni magáról a láncot”, „Valakinek holnap le kell mondani hivataláról”, „Valakinek holnap le kell tennie végül a fegyvert”, „Valakinek holnap meg kell válni az életétől”. Képzeljük csak el, milyen következménye lett volna az ilyen énekes mondatoknak, mondjuk, Ceausescu Romániájában!
Egyébként éppen a most lezajlott romániai választások, akárcsak a térségünk más részein megszervezett általános választások juttatták eszembe az említett Illés-számot. Főleg azért, mert e választások arról szólnak, hogy milyen értékrendet valló, milyen széles szavazóbázist maguknak mondható, milyen propagandát folytató, mekkora népszerűséggel rendelkező, milyen fokú hitelességet elhitetni tudó, milyen professzionális politikai képességeket felmutató pártok kelnek birokra egymással. S hogy aztán melyik melyikkel lép koalíciós frigyre. Mert ma már sok párt tülekedik ugyanazon a színpadon, több is, mint kellene.
Nos, a felidézett dal idején Magyarországon egypártrendszer volt, a láthatáron még csak nem is derengett annak a lehetősége, hogy több politikai alakulat osztozzon a belpolitikai tortán. Egy torta volt, a társadalom minden rétegének ugyanolyan mértékben illett örülni a neki jutó szeletnek. Nem tagadom, én hittem az akkori magyarországi szocialista rendszerben, nem is volt okom, hogy ne tegyem, hiszen a marxizmus-leninizmus akkori leegyszerűsített narratívája tetszetős társadalmi előképet vetített a fiatalok elé. Voltak viták az érdekvédelmi képviseletről, amelyről azt mondta az egyik vezető, hogy nem szereti ezt a szót, mert nem kell védeni külön érdekeket a szocializmusban, itt mindannyiunknak egy az érdeke. Annyi volt a különbség csupán, hogy egyrészt voltak az egyetlen pártnak tagjai, és voltak az egyetlen párton kívüliek. Én például párttag voltam az indoktrinált fiatal jóhiszeműségével és – mint utóbb kiderült – annak naivitásával. Egy dolgot viszont akkor sem tudtam igazán megmagyarázni: mi volt a különbség az akkori Kádár-korszakban a munkáját alaposan, hozzáértéssel és fegyelmezettséggel végző ember és a párttag kollégája között, aki esetleg ugyanolyan minőségben végezte szakmai munkáját? Emlékszem olyan szaktársamra, aki párton kívüliként hűségesebb volt a rendszer iránt, mint párton belüli munkatársa, aki cinikusan vagy minimum kikacsintóan adta értésre a többieknek, nehogy már véresen komolyan vegyék a „nagy mesét”.
A „szocialista tábor” végül is felbomlott, az embereknek ki sem kellett lépniük az egypártból, az egypárt lépett ki belőlük. A földből pedig többes számban nőttek ki a pártok, nyilvánvalóvá tették, hogy az osztály nélküli társadalmak tele vannak eltérő érdekű osztályokkal, rétegekkel, csoportokkal, klánokkal. Az Illésék dalában szereplő óhaj, miszerint „Valakinek holnap át kell írni a régi meséket”, lényegében megvalósult az említett tábor minden országában. Mindegyikben új mesék születtek, amolyan pluralista módon, bárki kiválaszthatja a magáét az étlapról.
Eközben próbálom felmérni, hogy a hetvenes évekbeli szám első sorának miként alakult a sorsa. „Valakinek holnap le kell győzni a sötétséget”. Megvalósult? Nem, nem győzött le senki semmiféle sötétséget, az emberek ma összességében már sokkal többet tudnak vagy vélnek tudni a világ dolgairól, a gazdaságról, a politikai mechanizmusokról, és lázasan keresik, hogy melyik politikai szereplő illeszkedik az ő értékrendjébe. Ha mégsem találják, annak nem a sötétség, hanem a megannyi reflektor által keltett vakító fényű világosság az oka. A Tik-Tok szemfényvesztő világa gyakran téveszthető össze a valós világlátással, a koalícióalkotás matematikájában elvesznek az eredeti értékek. Eufóriaéhes ingereink pedig diadalt aratnak az ingerszegényebb, de józanabb belátásunk felett. Ily módon ezen a fényárban úszó színpadon a szereplők nem nekünk, hanem velünk játszanak, így a közös nagy színdarabban a monológok között megbújnak az értelmet foglyul ejtő új „ordas eszmék” is.
Ha aktualizálni szeretném az egykori dalt, valami olyasmit írnék: „Valakinek holnap meg kellene fejtenie a valóságot.”