Amerikai tartózkodásom idején is olvasom az Európából érkező napi híreket, amelyek megerősítik, hogy egyre több helyen nyernek teret a társadalmakban az önmagukat „szuverenistának” nevező politikusok és politikai erők, még Romániában is, ahol mindeddig nem kérdőjeleződött meg az európai integráció és a NATO iránti elkötelezettség.
Már jóideje fejtörést okoz nekem, hogyan is lett a „szuverén” jelzőből a politikai köznyelv része az „ista” képzővel kiegészített „szuverenista” szó. Mintha mindazok, akik nem értenek egyet az e címkét magukon viselő politikai pártokkal vagy személyekkel, nem tartanák elsőrendű értéknek saját országuk vagy közösségük szuverenitását, magyarul: függetlenségét.
Csakhogy újságírói pályám nem egészen fél évszázada során a függetlenség fogalmával a legkülönfélébb formában és értelmezésben találkoztam, a világpolitikában sokszor a kettős vagy többes mérce látszott érvényesülni. Az egykori brit gyarmatnak, Rhodéziának a Ian Smith vezette fehér kormánya a hatvanas években egyoldalúan függetlennek nyilvánította ezt a területet, amit Nagy-Britannia lázadásnak tekintett, de miután a fekete bőrű lakosság polgárháború révén megszerezte a hatalmat a fajgyűlölő Smith-rezsimtől, a nemzetközi közösség 1980-ban elismerte a Zimbabwe néven újjáalakult államot.
Állami önállóságért küzdő egyéb mozgalmakból sem volt hiány. A Törökország, Irak, Irán és Szíria határvidékén elterülő, földrajzilag elismert régió, Kurdisztán lakói évtizedek óta küzdenek politikai és katonai eszközökkel a kurd autonómia kivívásáért vagy egy kurd állam létrehozásáért. Egyes albánok a Nagy-Albánia tervét támogatják, melyben egyesülne az összes, különféle államban lévő albán terület. Az említett népcsoportok tehát másfajta formációban akarnának szuverének lenni. A világszínpadon erkölcsileg ugyan jogos törekvésnek tartják, de a realitások keretein belül aligha van lehetőség ennek megvalósítására.
Koszovó 2008-ban egyoldalúan kiáltotta ki függetlenségét Szerbiától, amit Belgrád azóta sem hajlandó elismerni, és továbbra is saját déli tartományának tekinti a többségében albánok lakta területet. Végül a nemzetközi közösség több országa csak azért szavazta meg e terület önállóságát, mert a rendezésre irányuló párbeszéd nem járt érdemi eredménnyel. Úgy is mondhatnánk, hogy „nem volt már több ötlet” a kompromisszum megteremtésére. Koszovó függetlenségét a világ több mint száz országa elismeri, de felemás maradt a helyzet, hiszen éppen két világhatalom, Oroszország és Kína, de még az Európai Unió 27 tagállama közül is öt – nevezetesen Spanyolország, Szlovákia, Románia, Görögország és Ciprus – sem tekinti önálló államnak. Koszovónak egyébként a szerbek alkotják a legnagyobb etnikai kisebbségét, ők igazságtalannak tartják a történteket.
A kettős mérce fogalma különösen a csecsenekkel kapcsolatosan jut mostanában az eszembe. Emlékszem, a kilencvenes évek közepén a csecsenföldi harcosok azért háborúztak Oroszországgal, hogy kiszakadhassanak a nagy államszövetségből. Moszkva ma már a rendszerhű csecsen harcosokat veszi igénybe, hogy folytassa Ukrajna szuverenitásának a megrengetését. Annak a szuverenitásnak, amelyet Oroszország aláírásával szavatolt 1994. december 5-én az úgynevezett Budapesti Memorandumban.
Ezért is furcsa, hogy a mai magyarországi szavazók nagy része úgy tartja: Ukrajna „megérdemelte”, hogy lerohanják. Éppen azok a szavazók látják ezt így, akik ma a „szuverenista” narratíva helyeslői. Amikor a rendszert váltott kelet-közép-európai országok felvételüket kérték az Európai Unióba, egyértelműen vállalták, hogy szuverenitásuk egy részét átruházzák az integrációs szervezetre, mégpedig részben abból a meggondolásból, hogy a szuverenitás igazi, alapvető pilléreit megvédhessék a külvilággal szemben.
Közben figyelem az amerikai valóságot, már amennyire egy ilyen száz arcú, ezer színű és sokféle kultúrájú, földrésznyi ország esetében egyáltalán lehet általánosítani. Van-e olyan, hogy „amerikai szuverenitás”? Hiszen nagyhatalomról van szó, a történelemben inkább az amerikai beavatkozással szemben küzdöttek bizonyos országok. Közben pedig azt tapasztaljuk, hogy az Amerikai Egyesült Államok különböző államai meglehetősen önállóak, saját alkotmányuk, kormányzójuk, törvényhozásuk van. Széles körű szuverenitást élveznek a szövetségi szintű törvények értelmezésében, a helyi adópolitikában. Ennek eredményeképpen minden egyes állam saját szabályokat és rendelkezéseket hozhat, amelyek megfelelnek az adott lakosságnak, például maguk állapíthatják meg a sebességkorlátozást az államukban lévő utakon. E különbségek ellenére mégis az „amerikaiságtudatra” alapozzák kampányukat az elnökjelöltek, és bármely állam lakója egyaránt amerikai patrióta és lokálpatrióta. Vagyis az az alapvető szemlélet uralkodik, hogy a különbözőség szabadsága alkotja az erős szövetséget. Magyarországon pedig azt hallani a „szuverenisták” szájából: „Isten ments, hogy az Európai Unió amolyan Amerikai Egyesült Államok típusú alakulattá váljon!”
Mellesleg, érdemes elgondolkodni: van-e olyan, hogy teljes szuverenitás? Hiszen a világ objektív okokból egységesedik, legyen szó gazdasági, kereskedelmi törvényszerűségekről vagy a számítástechnika határvonalakat nem ismerő nyomulásáról. Eközben erősödni látszik az ezzel ellentétes tendencia: Donald Trump megválasztott elnök például védővámokkal akarja távol tartani Kínát, de említhetjük a migránsáradattal szembeni bezárkózási törekvéseket is. Zárni vagy nyitni? Ez a mai, civilizáltnak mondott világ jogos vagy mondvacsinált dilemmája. De ne legyenek illúzióink: az értékek zűrzavara, a háborúk öntörvényűsége, a hatalmi önzések, hamis politikai hitvilágok és az elszabadulni látszó mesterséges intelligencia kihívásai leginkább az egyes ember szuverenitását sorvasztják egyre kisebbre.