Majdnem véletlenül került a kezembe Jászberényi Sándor: A lélek legszebb éjszakája című könyve (Pesti Kalligram KFT kiadó Budapest – 2016). Ennek kapcsán most eltekintek a kötet irodalmi elemzésétől (félek, hogy erre alkalmatlan is lennék), ami miatt ebbe a jegyzetbe kívánkozik, az, hogy a szerző újságíró, ráadásul haditudósító volt.
Mindig is szívesen olvastam újságírók szépirodalmi műveit. Kezdhetném Hemingway-el, vagy Graham Greennel, folytathatnám Krúdyval, Mikszáthtal, míg végül eljutnék Kulcsár Istvánig, Kepes Andrásig, Demény Péterig és Aczél Tamásig (apropó, a kiváló publicistát, Aczél Endrét is megemlíthetném ebben a sorban, ha befejezhette volna az általa megkezdett családregényt, de sajnos halála miatt erre már nem került sor). Egy közszájon forgó mondás szerint az újságíró megöli az emberben az írót (Bodor Pál egy előadásán erre hivatkozva magyarázta meg, hogy miért mondott le a szépírói karrierről).
Tény, hogy az újságíró többnyire mások véleményét, nyilatkozatait idézi, szigorúan ragaszkodik a tényekhez, vagyis nem „teremt” (lásd: Cs. Gyimesi Éva: A teremtett világ). Ezzel szemben az író tág teret enged a képzeletének, ő nem a valósághoz, hanem a gondolathoz ragaszkodik, amelyet át akar adni olvasóinak.
Ha viszont a stílus felől közelítjük meg a két műfajt, akkor azt látom, hogy az újságírói tapasztalat nemhogy ellehetetlenítené az írót, hanem épp ellenkezőleg: gazdagítja eszköztárát, segít neki abban, hogy a fikciót minél hitelesebben, átélhetőbben mutassa be (Doina Jela román írónő és szerkesztő komoly elméletet dolgozott ki az úgynevezett dokufikcióról, de ennek ismertetésébe most nem mennék bele).
Ezt éreztem Jászberényi Sándor könyvét olvasva. A szerző ugyanis újságíró és haditudósító volt a Közel-Keleten, megismerhette a háború poklát úgy az arab, mint az izraeli „térfélen”. Történetei épp ezért nagyon erősek. Az olvasó hajlamos megfeledkezni róla, hogy egymáshoz lazán kapcsolódó novellákat olvas, olyan érzése kerekedik, mintha megtörtént események hiteles elbeszélésétől borzadna meg a fotelben. A történetek nemcsak – és talán nem is elsősorban – a háborúról szólnak, hanem az emberekről, akiket a hétköznapi erőszak valamiképpen eltorzít és ez alól még a könyv főhőse, a magyar haditudósító Marosi Dániel sem kivétel, akit örökös álmatlanság gyötör és az alkoholba, illetve az ópiumba menekül, mert másképp képtelen feldolgozni a sokkoló élményeket. A lélek legszebb éjszakáját olvasva elmerengtem Szabó Lőrinc versének, a Különbékének egy részletén: „s mert mindez még csak nem is aljas, / nem szomorú, / s minden dolgok apja / valóban a háború.”
A könyvet épp az újságíró pontos megfigyelései, leírásai, feszes mondatai, tárgyilagos előadásmódja teszi igazi irodalommá. Ez a stílus a legalkalmasabb arra, hogy őszinte érzelmeket váltson ki. A megölt újságíró kolléga beosztásán (értsd: fizetésén), kameráján, barátnőjén mint hiénák marakodnak kollégái már néhány órával a tragédia után; tizenéves gyerekek halálra verik egymást az olajoshordók között, miközben a felnőttek fogadásokat kötnek arra, hogy ki fog győzni; az Iszlám Állam visszavonuló harcosai mindenkit megölnek azokon a településeken, ahonnan kiszorították őket, gyerekek, öregek, nők elszenesedett fekete hullái füstölögnek egy nagy gödörben, amikor megérkeznek a felszabadítók. A híreket olvasva, az ember nem tudhatja, hogy hol végződik a valóság és kezdődik a fikció, de tulajdonképpen nem is ez a fontos, hanem az, hogy mivé lesz az ember az embertelen időkben.
A könyvnek – bár nyolc éve jelent meg – különleges aktualitást ad az, ami tavaly október 7-e után történt Izraelben, a gázai övezetben és újabban Libanonban és Iránban is. Ma is ugyanaz történik a Közel-Keleten mint nyolc évvel ezelőtt, de a konfliktus sokkal kiterjedtebb, az áldozatok tragédiáji között pedig nincs különbség, legyenek azok arabok, palesztinok vagy zsidók.
Nem könnyű, de szükséges olvasmány Jászberényi Sándor könyve, ha meg akarjuk ismerni a háborús konfliktusok emberi dimenzióját.