Kincs birtokosai vagyunk valahányan mi, magyarok. Anyanyelvünkkel leírhatjuk a kerek világot, s a lélek belső rianásait. Sokáig akarták elfelejtetni felmenőinkkel a magyar szót, az ország hivatalos nyelve évszázadokon át előbb a latin volt, utána a német lett. Csak 1836 óta lett hivatalos nyelv Magyarországon a magyar, s csak 1844 óta az ország kizárólagos hivatalos nyelve.
A reformisták 1790-től minden rendi országgyűlésen kicsikartak némi engedményt a Habsburg-udvartól, míg végül sikerült hivatalosan is kivívniuk a magyar nyelvnek járó méltóságot nemcsak az irodalomban, hanem a közéletben is. Az anyanyelvhasználatért folytatott harc nem egyszerűen kulturális, sokkal inkább hazafias kérdés volt, a politikai küzdelem része. Végül 1844. november 13-án fogadhatta el az Országgyűlés a magyart államnyelvvé tevő törvényt, amely többek között kimondta: „Az országgyűléshez bocsátandó minden kegyelmes királyi Leiratok, Előadások, Válaszok és Intézvények ezentúl egyedül magyar nyelven adassanak ki. A törvénycikkek, valamint már a jelen országgyűlésen is egyedül magyar nyelven alkottattak és erősíttettek meg: úgy ezentúl is mind alkottatni, mind királyi kegyelmes jóváhagyással megerősíttetni egyedül magyar nyelven fognak.”
A jogszabály szövegét V. Ferdinánd szentesítette, meghajolva a reformerek és a magyar nemzet több követelése előtt.
Ma, november 13-án van a magyar nyelv napja.
Ezen a napon emlékeztethetjük magunkat, hogy anyanyelvünk – akárcsak a többi nyelv – különleges és egyedi is. George Bernard Shaw Nobel-díjas drámaíró egy interjúban így fogalmazott a magyar nyelvről: „Ezen a különös, őserőben bővelkedő nyelven könnyebb kifejezni az apró különbségeket és az érzelmek titkos rezdüléseit.”
Fiataljainknak ezért érezniük kell – rá kell ébresztenünk erre – hogy különleges helyzetben vannak, mivel anyanyelvük egyedi a világon. Maga a nyelv magyarmegtartó, személyiségfejlesztő, nyelvünket ápolni kell és továbbadni, bárhol is éljünk a Földön.
Ezen a napon Kosztolányi gondolatára kell emlékeznünk: „Pillanatnyi büszkeségem után tehát ismét alázat fog el s szeretet, csodálat minden nyelv iránt. Arra, hogy mi az értelme annak, hogy egy nép a saját nyelvét beszéli és mi az értelme annak, hogy mi magyarul beszélünk, épp oly kevéssé lehet észszerűen válaszolni, mint arra, hogy mi az értelme annak, hogy egyáltalán élünk. Itt valami titok kezdődik.”
A titok nyitjának megtalálása feladatunk lenne. Balázs Géza kínált fogódzókat a titok megfejtéséhez: „Ez a nyelv nagyszüleid, szüleid nyelve. Nagyanya és anyanyelv. Ez a nyelv: az öröm nyelve, a játék nyelve, a szeretet nyelve, a hagyomány nyelve… Ez a nyelv a panaszkodás és a békétlenség nyelve. Ez a nyelv írók, költők, színészek, tanárok, papok, médiamunkások, politikusok eszköze; nyelvészek kutatási területe. (…) Ez a nyelv a barátság és a szerelem nyelve, a gyermek nyelve, az elhaló szavú haldokló nyelve… Megdöbbentő följegyzések vannak arról, hogy valaki, aki ezen a nyelven tanult meg beszélni, és élete egészét más nyelvű közegben élte, halála óráján már csak ennek a nyelvnek a szavait ismételgette: mama, papa, szél, kék, ég, madarak…”
Ritka nyelv a magyar, kevesek tulajdona. A keveseknek ezért nagyon kell vigyázniuk rá. Mert sokaknak nyújt menedéket, s nyit távlatokat. Kosztolányi szavai jutnak eszembe: „Az a tény, hogy anyanyelvem magyar, és magyarul beszélek, gondolkozom, írok, életem legnagyobb eseménye, melyhez nincs fogható. (…) Ebben az egyedülvaló életben így nyilatkozhatom meg igazán.”
Édes anyanyelvem, köszönöm néked ma, és mindörökké!