A Vadkanragyogás 2017-ben jelent meg, de 1996 körül találtam rá Don Diego de Estrada visszaemlékezésére egy Bethlen Gábornak szentelt kötetben, s azóta izgatott a fejedelemasszony és a spanyol udvarmester állítólagos viszonya. 2010-ben pedig egy erdélyi városban egy apa megölte két kisfiát, azután öngyilkos lett – és bennem most, Iași-i tartózkodásom alatt kelt életre a történet, s azóta egy poémán dolgozom.
Azt akarom mondani, hogy az ihlet furcsán működik, sok kanyarral, mint egy alvó ügynök. Azt hiszed, rég lecsengett valami, ami hirtelen piszkálni kezd és virágba borul. Mint csonkok a fán, ropogni kezdenek az egykori élmények, és nem tudsz már másra figyelni.
Az is érdekes és mondhatni felkavaró, hogy hirtelen a saját történeteidként jelennek meg olyan események, amelyekhez valójában semmi közöd nem volt. De aztán lesz, és már nem mondhatod, hogy nincs közöd hozzájuk. Már nem is a „köz” tengelyén mozog: már nem törődsz azzal, hogy a kié, csak azzal, hogy téged érdekel. Nyomozni kezdesz, további írásokat keresel, újraolvasod Móricz Erdély-trilógiáját és Makkai esszéjét; illetve régi barátodnak írsz, emlékszik-e még az ezelőtt tizennégy évvel történtekre, és hogyan foglalná össze őket.
Dolgozni kezdesz magaddal. Közel mész a szereplőkhöz, megpróbálod megérteni őket, megérinted mindegyiket külön-külön, együttérzel és vitatkozol, eggyéolvadsz, aztán ismét különválsz. A szerelmet érted, a borzalmat nem, de az is megérint. Nem maradsz érintetlen, és már nem zárhatod el magadban azt a folyadékot, amely csepegni kezdett.
A folyamat eltart egy darabig, de már írsz is, már nekifogtál, már elindultál, már csak az út van. Kockázatos, mert már nem te irányítasz, és ez a szép is egyben. Zuhanás közben repülsz, és bánod, amikor a végére érsz.
Forgolódni kezdesz a lakásban, úgy érzed, kiürültél, már nem vagy jó semmire. Közben tudod azt is, hogy ilyenkor töltődsz fel újra, de nehéz kivárni. Ebben a „de”-ben van minden vágyad, energiád, reményed, ihleted, tehetséged és kiábrándulásod.
Benne laksz.