Immár igazi slágerként terjed az interneten egy fiatal zenész kompozíciója, amelyben az amerikai televíziós elnöki kampányvitában elhangzott néhány mondatnak adott dallamot és ritmust, s ehhez Donald Trump felszólalásának egy rövid videórészletét használta fel. Az elnöki posztért újból versenybe szálló Trump ugyanis azt mondta, hogy a haiti bevándorlók megeszik Springfield lakóinak a kutyáit, macskáit, egyéb háziállatait. Ez a vád, amely a közösségi médiában elszórtan közzétett, Springfieldtől távol eső fotókon és történeteken alapuló posztokra támaszkodott, néhány nap alatt zavaros és demagóg üzenetté vált. Ennek karikatúráját alkotta meg a fiatal zenész, aki dalában arra kérte Springfield lakóit, ne egyék meg az ő kutyáját, macskáját, inkább egyenek mást, például zöldségeket. Nem nehéz felfedezni az énekes nemtetszését, s ezzel állásfoglalását is.
Aki fogékony az effajta finom iróniára, az joggal tekintheti ezt a műfajt amolyan protest songnak, mint amilyen egykor a pol-beat volt Amerikában is, Magyarországon is. A politikai tartalmú daloknak az elmúlt évtizedekben nagy divatja volt, igaz, azok nem gúnyosan, hanem inkább mély és fájdalmas drámaisággal kérték számon az akkori politikai vezetéstől az igazságot, a szabadságot, a békét. Gondoljunk csak Bob Dylanre, akinek legismertebb dalai a hatvanas években születtek, melyek közül a Blowin’ in the Wind (A választ elfújta a szél) és a The Times They Are A-Changin’ (Változnak az idők) a háborúellenes és polgárjogi mozgalmak himnuszává vált. Kortársa és egykori szerelme volt Joan Baez ír-mexikói származású amerikai folkénekesnő, polgárjogi aktivista és pacifista, akinek a We Shall Overcome (Győzni fogunk) című száma a baloldali ifjúság himnusza lett, s azt az 1963-as óriási washingtoni béketüntetésen a tömeg teljes lelkesedéssel énekelte.
Az olaszországi protest daloknak is volt virágzó korszaka. Igaz, azok erőteljesen baloldali, kommunista hangvételűek voltak, de kétségtelenül a kapitalizmus arcának embertelenebbik oldalát ostorozták. Volt egy dal, amelynek az volt a refrénje, hogy „Szabotálni kell a termelést, nincs más megoldás”. De voltak kifejezetten a mindenkori háborúk ellen hangoló énekek is, mint amilyet a hetvenes évek magyarországi ifjúsága is énekelt. Ilyen volt például az a spanyol katonadal, amelyből íme egy részlet: „Azt mondják, egy tarka zászló, / A haza kezdete, vége, / De az én hazám a nép, / A gyárak és a földek népe. / De kövér tisztek tanítanak / Halálra és a vérre. / Anyám én nem tüzelek / Parancsra se küzdök a testvérem ellen, / Szuronyomat abba döföm, / Aki a nép ellen vezényel engem.” A Franco diktatúra Spanyolországában is születtek – börtönt kockáztatva – elnyomást elítélő, az önkény hatalmának megdöntésére buzdító dalok.
Sajátos műfajú volt ugyanakkor a Kádár-kori pol-beat mozgalom. A hatvanas és hetvenes évekre már konszolidálódott a kommunista rendszer, megengedőbb volt, mint az ötvenes évek Rákosi-rezsimje. De azért inkább az amerikai imperializmus rákfenéjéről szóltak a „bátor” politikai dalok. Az interneten olvasom, hogy „a Kádár-kori magyar sajtó Amerika-ellenes propagandájának köszönhetően a rendszerkritikus mozgalmak hírei a magyar közbeszédbe is beszivárogtak, és aktivizálták a fiatalokat is, akik hamarosan „Veled vagyunk Vietnam” feliratú molinókkal vonultak az Egyesült Államok budapesti nagykövetsége elé, vagy éppen a Pilis zöldjébe, tiltakozni és szolidaritási túrákat szervezni. A kultúrpolitika irányvonalába jól illeszkedtek ezek a megmozdulások”.
Az első magyar pol-beat fesztivál megrendezésére 1967 nyarán került sor, a kezdeményezés nyugati mintát követett, például Bob Dylan volt az egyik ihletője. E művek az amerikaiak vietnami szerepvállalását, a Kennedy-gyilkosság rejtélyeit feszegették, de a magyar cigányság nyomorúságáról vagy a karrierizmus torz formáiról, a kivételezett kádergyerek igazságtalan előnyeiről szóltak. Ez már valóban a konszolidálódott, tehát az „építő kritikától” már nem rettegő rendszernek volt az időszaka. Ami a szerzőket és az énekeseket illeti, az akkori Gerilla együttes tagja volt egy ma is népszerű énekes, Berki Tamás, akárcsak a ma Vámos Miklós néven ismert író, aki akkor még Vámos Tiborként pengette a gitárt. Che Guevara kubai forradalmi vezér legendáját és a magyar Gazsi cigány valódi nyomorúságát egyaránt megénekelték. Későbbi visszaemlékezéseikben azt bizonygatták, hogy a nyugati imperializmust elítélő dalokban ott volt a magyarországi hatalom rejtett bírálata is, akinek volt füle hozzá, állítólag meghallotta.
Sokszor gondolkodtam azon, hogy ma a világban miért nem divat már az a műfaj, amit egykor pol-beatnek hívnak. Valójában nehéz ebbe a kategóriába sorolni a Trump-beszédet kifigurázó számot, amely nem is beat-zene, nem gitáron, hanem szintetizátoron kíséri önmagát az énekes. Talán azért, mert ma már nem olyan egyértelműek a frontok sem a nemzetközi életben, sem az egyes nemzetek belső színpadán. A konfliktusok ma körmönfontabb formában törnek a felszínre, a társadalmi gondok bonyolultabbak, átláthatatlanabbak, mint amilyenek a huszadik század második felében voltak. Mintha a feketén-fehéren megfogalmazott ítéletek manapság felolvadnának a „viszonylagosság” tégelyében. Az igazán hatékony kommunikációs fegyver ma már egyre kevésbé az érvelés, sokkal inkább a humor politikai mederbe terelése, a finom irónia vagy a maró gúny. A világháló minden gátat átszakított, szerkesztetlenül áramlik a tartalom, ezért nincs ma már táptalaja az egykor komoly üzenetet hordozó, mégis egyszerű szövegű pol-beat daloknak. A politikai kötélhúzás ma már sokkal inkább arról szól, melyik félnek sikerül nevetségesebbé tenni a másikat. Általában kölcsönösen tépázzák meg egymást. Ezért már az sem nevet igazán, aki utoljára nevethetne. És marad a komolyságát vesztett valóság, az egykori gitárok húrjai ma nem is tudnának tisztán, hitelesen pendülni.