Erdélyben ugyanazt a szerepet tölti be Nagyenyed, mint Magyarországon Debrecen, méltán emlegetik mindkettőt Kálvinista Rómaként. E jelző használatát a református hitet gyakorlók száma, no meg az egyházi intézmények száma és jelentősége indokolja. A hét végén az erdélyi reformátusok tekintete Nagyenyedre irányult, s nemcsak annak okán, hogy 1517-ben október 31-én függesztette ki Luther Márton a wittenbergi vártemplom kapujára a bűnbocsátó levelek árusításával kapcsolatos 95 tételét. Mint ismert, a reformáció eszméi hamar gyökeret vertek Erdélyben is, két ágostai hitvallású egyházi szervezet, egy magyar és egy szász superintendetia jött létre, s alig fél évszázaddal Luther wittembergi történelmi jelentőségű fellépése után, 1564-ben megalakult az Erdélyi Református Egyház a lutheri és kálvini egyház különválásával. Az új egyház püspöke Nagyenyeden székelt, majd 1780 és 1849 között Nagyenyed hivatalosan is az Erdélyi Református Egyház püspöki székhelye volt. A város másik jelentős református intézményét, a kollégiumot 1622-ben alapította Bethlen Gábor, Erdély protestáns fejedelme, a tanintézet használatára bocsátotta saját könyvtárát és 1629-ben jelentős birtokokat adományozott az iskola fenntartására. A felsőfokú tanintézetet I. Apafi Mihály fejedelem helyezte át Nagyenyedre 1662-ben, növelve a város jelentőségét, hozzájárulva ahhoz, hogy az erdélyi reformátusság központjává váljon.

Ezelőtt egy esztendővel számoltam be hallgatóinknak ebben a rovatban a marosszentimrei templom megújulásáról, arról, hogy miként lett a mintegy másfélszáz éven át a dél-erdélyi magyar szórvány pusztulásának szimbóluma az újjászületés jelképévé: a jelentős erőfeszítésekkel tatarozott templomban, amelyben száz esztendeig az ige helyett az emlékezet és az önsajnálat lakozott, ma már újból élet van, a környék magyarsága rendszeresen ott gyűl össze, hogy közösen vallja meg hitét és adjon hálát azért, hogy van, vagyunk, némi reményt adva arra is, hogy még leszünk.

Nagyenyed nem volt olyan rossz helyzetben, mint a nem messze fekvő Marosszentimre, de a nemzeti türelmetlenség és a fél évszázados egyházellenes ideológia uralma itt is kikezdte a magyarságot megtartó intézményeket, tetézve a számos gondot, bajt, szerencsétlenséget, amellyel a gyászos történelmi események sorozata sújtotta ezt a térséget. A rendszerváltás után, főként az elmúlt évtizedben lelkes közéleti – világi és egyházi – embereknek köszönhetően erősödni látszik a város és környéke magyar közössége: megújult a nagymúltú, de hányattatott sorsú kollégium, amely ma Erdély legjobb magyar tannyelvű középiskolái közé küzdötte fel magát, vonzereje nemcsak a dél-erdélyi magyar szórványra, hanem a Székelyföldre is kiterjed, megújult a főtér másik éke, a hajdan minorita templomnak épült, ma a maroknyi katolikus közösséget szolgáló templom és kolostor, és végül hosszas munka nyomán, no meg a helyi közösség anyagi erejét gyakran meghaladó erőfeszítések árán visszanyerte eredeti pompáját.

A sajtóban megjelent információk szerint a vár építése már a 13. században elkezdődött, falai között a 15. században emelték a templomot. A történelmi események követeztében az épületegyüttest többször megrongálták, így gyakran kellett javítani, esetenként újjáépíteni. A rendszerváltás után mintegy két évtizeddel érett meg a helyzet arra, hogy ennek a jelentős műemléknek is visszaadják az eredeti pompáját. A helyi kezdeményezéshez a megvalósításhoz szükséges akarat társult, s kihasználva a kínálkozó kedvező pályázati lehetőségeket, a szükséges anyagiakat is előteremtették a költséges restaurálási munkálatok elvégzéséhez. 2018-ban kezdték a munkát, amit számtalan bürokratikus akadály késleltetett.

A jelek szerint nem volt hiábavaló a sok erőfeszítés, s a város főterét ékesítő templom nemcsak az Úr dicsőségét hirdeti, égre mutató tornya figyelmeztető ujjként jelzi, hogy összefogással, hittel, akarattal és sok munkával, áldozatvállalással kisebbségi létben is lehet élhető életet élni, értéket teremteni. Az enyedi vártemplom – Erdély kálvinista Rómájának fontos épületeként és intézményeként – megmaradásuk egyik szimbóluma.