Nemsokára 75 éves lesz Kántor Péter. Milyen jó lenne, ha így lehetne kezdeni ezt a jegyzetet. De sajnos nem lehet: KP 72 évesen, három évvel ezelőtt meghalt. Külön büszke vagyok rá, hogy erre „csak úgy” emlékeztem: utánanéztem, tényleg 2021-ben halt meg, méghozzá július 21-én, három nappal a születésnapom előtt. Isten tudja, hogy segítenek az ilyen tudások, de segítenek mégis.
Viszont november 5-én született. Így jön ide, meg még sokféleképpen. Például onnan, hogy Bazsányi Sándor szépen írt róla az Élet és Irodalomban, amelynek Péter a szerkesztője is volt.
Szóval meghalt. Pedig nagy költő volt. Apró ember, óriási barna szemekkel. Valami őrült szenvedély áradt belőle, az értés vágya. Talán ezért írt annyi képről is: kutatta, hogyan lehet megfogalmazni a látványt, ami nincsen szavakban. Robbanékony volt és érzékeny.
Sokat gondolok rá, talán éppen ezek miatt a tulajdonságok miatt. Mert a költészetében az a nagyszerű, ahogy könnyűvé tette a nehezet, dallamossá az élet prózáját, dúdolássá a kétségeket. „Minden tengerpart pararampa, és minden pararampa nyár”. A Kocsi-út az éjszakában című Ady-verset slágerségében elemezte, pedig annak a második szakasza kezdődik ezzel a sorral: „Minden Egész eltörött.”
Ha azt mondom, az ember érdekelte, nem valami közhelyet akarok megfogalmazni, hanem olyasmit szeretnék mondani, ami például Kosztolányira is jellemző. Nem félt a giccstől, mert az egész érdekelte. Csak egy olyan korban kellett-adatott élnie, amikor nehezebb elfogadni a giccset, mert az érzelgősség sok kegyetlenségbe sodorta az embert. Nehezebb azonosulni.
Képleírások, helyzetleírások, anyaleírások, szerelemleírások: életleírások ízesítik a költészetét. És minden bonyolult, az anya messze van, a szerelem gyűlölet is – a Szerelmes triptichon második részében leírja, hogyan mennek hangversenyre, az egyik szándékosan lassít, hátha elkésnek –, a helyzetek megviselnek, a slágereket olyan lemondva fütyörésszük. Ez a költészet bevon, behív, magáévá tesz, nem hagy magán kívül.
Minden megsebezte: ha boldog volt, csak így, ezzel a folytonosan lüktető sebbel tudott boldog is lenni. Kereste, megfogalmazta, megint kereste. Ha a Duna-parton sétáltunk, olykor a hidak is kitértek előle.
Kétezer, nagy fehér kutya – ez a címe az egyik szép versének. Így próbálta domesztikálni, amitől félt. Szívszorító igyekezet, nagy vers.
Így élnek a költők.