Mindig elszomorodom, valahányszor a szerző által dedikált könyvet vásárolok valamelyik antikváriumban. Nos nem a múlt századelőn élt szerzők immár százesztendős, kézjeggyel ellátott köteteire gondolok, mert azok valóban ritkaságok, a könyvgyűjtőknek igazi csemege egy-egy aláírt példány, hanem az elmúlt pár esztendőben kiadott kötetekre. Van, hogy kénytelen megszabadulni az ember a fölöslegesnek ítélt tárgyaktól, mert szűk a lakás. Különböző dolgoktól való megválásra sarkall egy-egy költözés, a lakás átrendezése, de akárcsak egy meszelés vagy nagytakarítás is. S a lomtalanításnak elsősorban a ruhaneműk esnek áldozatul, de egyre többen mondanak le tisztes könyvgyűjteményük egy részéről – akár jelentős részéről is – olykor abból a megfontolásból, hogy az utódok úgysem olvasnak, s ha igen, nem ilyen könyveket, s ha mi már nem leszünk, ne legyen gondjuk, bajuk a sok helyet foglaló, súlyos könyvekkel.
Erdélyben divat volt a könyvgyűjtés, az olvasás, az első világháború utáni időszakban a nyelvi, etnikai, kulturális – azaz nemzeti – hovatartozás megnyilvánulása volt a könyvvásárlás, a különböző kulturális eseményeken való részvétel. Gondoljunk csak a pezsgő irodalmi és színházi életre, a számos irodalmi és kulturális folyóiratra, a színes sajtópalettára, a zenei és képzőművészeti események sokaságára. A második világégést követő proletárdiktatúra böjtje után újból felpezsdült a kulturális élet, s főként a román televízió magyar nyelvű adása, a Kriterion Könyvkiadó és A Hét hetilap megjelenése és katalizáló hatása nyomán közösségként is magára talált a hazai magyarság, érték lett a könyv, általában a kultúra, a házikönyvtár, a rendszeres színházlátogatás önazonosságunk megélésének és megmutatásának egyik formája volt. A nyolcvanas években, amikor újabb szűk esztendők köszöntöttek a kultúrára is, presztízskérdéssé vált, hogy ki tud minél több frissen megjelent könyvet beszerezni, talán attól tartottunk – s az is lehet, hogy nem ok nélkül –, hogy az az utolsó hazai magyar nyelvű könyvek egyike, mint ahogyan a színházba járásra is talán az késztetett, hogy addig látogassuk a magyar nyelvű előadásokat, ameddig még vannak.
Érdekes módon azt tapasztaljuk, hogy a rendszerváltás előtti, megszorításokkal terhes években kiadott kötetek megsárgultak, silány papírjuk mállik szét, s bizony egyik-másik akkoriban ünnepelt szerző sorok közötti üzenetekkel megtűzdelt művei ma már nem sokat mondanak nekünk, akik megértük és megéltük azt a kort, és főleg nem olvasnak ki belőlük mélyebb üzeneteket az ilyen jellegű tapasztalatokkal nem rendelkező fiatalabb korosztály tagjai. De hasonló a viszonyuk a színházi produkciókkal is…
A könyv újabb reneszánsza a rendszerváltás után következett be, egyből akartunk mindent bepótolni, amitől elzártak minket.
Ma már szinte bármilyen könyvet beszerezhetünk bárhol – ha tudomást szerzünk létezéséről. Még vásárolunk is olykor, ha kedvünk szottyan a szépirodalomra vagy a lektűrre, vagy ha szakkönyvre van szükségünk, netán művészalbumot lapozgatnánk. S a gyermekeknek is szeretünk olykor felolvasni.
Tehát elszomorít, ha dedikált – azaz két személyhez kötődő – kötet akad a kezembe az antikváriumban, a személyek közötti kapcsolatok elértéktelenedését vélem felfedezni benne. No meg azt, hogy ez a szerző és olvasó közötti intim viszony az utódoknak már nem jelent semmit. S a könyv sem képvisel már értéket – legalábbis olyan értéket, mint amilyet a nyolcvanas éveket megélt nemzedékek számára jelentett. A világ is sokkal mobilisabb lett, nem igazán van mit kezdeni a gyakran költöző családoknak egy párszáz, netán párezer kötetes könyvtárral. Értem, tudomásul veszem, de attól még elszomorít a tapasztalat…