Kétféle történelem létezik: a megélt és a megírt. Erre emlékeztett egy televíziós beszélgetésben Szakály Sándor történész, aki a műsor többi résztvevőjével együtt a magyarországi ’56-os események mai tanulságait elemezgette.
A téma nem csupán a két nappal ezelőtti évfordulós megemlékezések alkalmából nyer különleges fontosságot, hanem azért is, mert az utóbbi hetekben nagy port kavart a magyar miniszterelnök politikai igazgatójának véleménye, amely így hangzott: „Pont ’56-ból kiindulva mi valószínűleg nem csináltuk volna azt, amit Zelenszkij elnök csinált két és fél évvel ezelőtt, mert felelőtlenség, mert látszik, hogy belevitte egy háborús védekezésbe az országát”. A kormányfő nem is késlekedett a válasszal, hangsúlyozta: „Most a politikai igazgatóm éppen félreérthetően fogalmazott, ami ebben az összefüggésben egy hiba, hiszen a mi közösségünk az 1956-os forradalomnak a talaján áll, abból nőtt ki.”
Azóta egyre-másra hangzanak el felháborodott megnyilatkozások, még a kormánypárt soraiban is elhatárolódnak sokan a politikai igazgató által mondottaktól. Ennek a jegyzetnek nem feladata, hogy megítélje és szaporítsa az eddigi hozzászólásokat. Inkább azzal foglalkoznék, amit az elején idéztem a történésztől. Szakály Sándor az említett beszélgetésben (nem csupán ’56-ra utalva) kifejtette: szerencsés, ha közelít egymáshoz a megélt és a megírt történelem, de ez nem mindig van így.
Valóban. A nyilas rémuralmat elsöprő szovjet hadsereg Budapestre érkezését sokan érthető módon felszabadításnak tekintették, a lakosság másik része megszállásnak, hallottam olyan embereket, akik szeretettel emlékeztek meg az orosz katonáról, aki vért adott a sebesült gyermeknek, és olyanokat is, akik inkább az oroszok lopásainak és erőszakoskodásainak voltak a tanúi. Ami az aztán következő Rákosi-korszakot illeti, volt, akinek az volt a fő élménye, hogy sok munkás és parasztfiatal került fel vidékről az egyetemre, a színházak megnyíltak a fejkendős asszonyok és kétkezi munkások előtt, a munkáslét és a földműves számára méltóságot teremtettek, és volt, aki éppen ellenkezőleg, a becsületesen megszerzett polgári javak elkobzására, családja földjének kisajátítására, a magyar vidék padlásainak a lesöprésére, az ingerszegény diktatúra csendjére, a koncepciós perekben született ítéletek érthetetlenségére emlékszik.
Aztán jött 1956. Fiatalkoromban „ellenforradalomról” beszéltek, ismertem olyan családokat, melyeknek valamelyik férfitagját valóban felkoncolták a fékevesztett járókelők, voltak atrocitások, köztörvényeseket engedtek ki a börtönből, akik ugyancsak fegyvert kaptak. És voltak a valóban hősi pesti srácok, de a hivatalos politika csak a „szocialista rendszert védőket” tartotta hősnek. A Kádár-korszakban aztán valamiféle emberibb arcú rendszer vette át a Rákosi féle rémuralom helyét, de a társadalom egyik része a szocializmus „folytonosságának” örült, másik részének pedig már kevés volt a legvidámabb barakk lakójának lenni. Aztán jött a rendszerváltás, és akkor az egykori ’56-os felkelők és mártírok elnyerték helyüket a hősök sorában. Sokan „mertek már hitelesen emlékezni”, s ez számukra lelki felszabadulást jelentett.
Egy biztos: aki „megélte” azokat az időket, hajlamos volt saját egyéni sorsa alapján ítélni. Egyeseknek még az emlékei is módosultak, például feltűnően sokan vélték úgy látni korábbi önmagukat, mint ellenállókat a kádári diktatúrával, vagy – korábban – a német megszállással szemben.
A történelemnek tehát két arca van: az, amelyet egyének vagy emberek csoportjai megélnek, saját bőrükön tapasztalnak meg, valamint az, amelyet az utókor már visszafelé tekintve talán már világosabban, sokrétűbben lát, de már elemző fejjel, bosszúvágy és elfogult dicsőítés nélkül. Erre gondolhatott a 19. században Victor Hugo is, aki szerint a történelem a múlt visszhangja a jövőben, a jövő tükröződése a múlton.
A történészek egyébként elismerik, hogy az írott történelem maga is változik az idők során, részben azért, mert időközben új elemek kerülnek a felszínre a múltból, részben pedig azért, mert esetleg az adott korszak hivatalos kurzusa az aktuális politikai érdekeknek megfelelően más és más elemeket, tényeket, szempontokat tart fontosabbnak vagy kevésbé relevánsnak. És volt már sok példa utólagos történelemhamisításra is, de ez más lapra tartozik. Eszembe jutnak Popper Péter pszichológus író szavai: „Ami megtörtént, azon az Isten sem tud változtatni, csak a történészek. Buzgólkodnak is szorgosan, a politikai megrendelők elvárásait teljesítve.”
A régmúltban elhangzott bizonyos megnyilatkozásokat is eltérő módon értelmezik az utókorban. Terry Jones brit színész, forgatókönyvíró és rendező egyszer kifejtette: „Semmi vicces nem volt abban, amit Krisztus mondott. Ami vicces, az az, hogy Krisztus elmondta ezeket az igazán jó dolgokat a felebarátaink szeretetéről és hasonlókról, majd a következő kétezer évben az emberek egymást gyilkolták és kínozták, mert nem tudták pontosan eldönteni, hogyan is mondta.”
De nem kell kétezer évre visszatekinteni, hogy hasonló jelenségeknek legyünk szem- és fültanúi. Az utóbbi időben sokan úgy tesznek, mintha nem emlékeznének, hogy ők maguk mennyire óva intettek attól, nehogy visszajöjjenek az oroszok az „ablakon”. S bár az ukrán ablakon valahogy mégis visszakúszni látszanak, szerencsére még nincsenek itt a „spájzban”. Mégis, ma már magyar politikai körökben van, aki kifejezésre juttatja ebbéli vágyát, amikor azt hangoztatja, hogy Magyarország „rossz tömbben” van. És nem csupán magyar honban tapasztalunk hasonlókat. A világban egyre többen éreznek nosztalgiát a diktatórikus idők iránt, Moszkvában még az atombomba bevetésének eshetőségét is felvetik. Albert Einstein azt mondta egyszer: a történelem arra tanít meg bennünket, hogy az emberiség semmit sem tanul a történelemből.
Visszagondolok saját életem hét évtizedére, amely egymásra épülő, egymást felülíró időszakokból állt. Mégsem politikai korszakokat idézek fel, hanem síró vagy nevető gyermekeket, felnőtteket, akikről már nem is tudom, hogy éppen akkor, abban a pillanatban diktatúrában, demokráciában, szocializmus vagy kapitalizmus égisze alatt, balliberális vagy illiberális kormányzat árnyékában sírtak vagy nevettek. Az embernek akkor jó, ha nem a történelem bújik be örömének vagy bánatának minden pillanatába. Thomas Mann írta, hogy „a történelem üres lapjaira az emberiség boldog napjai vannak feljegyezve”.