Természetszerető ember vagyok. A saját közösségi oldalamra gyakran teszek fel olyan fényképeket, amelyek képesek megmutatni másoknak is, hogy a hegyeknek, völgyeknek, erdőknek, mezőknek, patakoknak, ösvényeknek melyek azok az évszakoktól függő rejtett arcai, amelyeket nem mindenki láthat. A gombák, a vadvirágok meglehetősen gyakran szerepelnek a fotóimon, sőt azok a fák is, amelyek megjelenésükben képesek az emberi élettel is összefüggő, jelképes üzeneteket hordozni. Számomra örömet jelent, hogy sokan megnézik ezeket a mindig célszerűen megválogatott és olykor meg is szerkesztett fényképeket, elolvassák az alapos töprengés utáni fölöttük, alattuk, mellettük megjelenő kisérő sorokat. Nem véletlen tehát, hogy a mindennapi életben, immár nem virtuálisan, hanem az utcán, rendezvényeken, más találkozó helyeken vagy éppen közvetlen telefonhívásokon gyakran megkérdik: nem félsz a medvéktől?
És ilyenkor mindig azt szoktam válaszolni: nem. De a médiában egyre gyakrabban megjelenő medve-hírek és a telefonomon felcsengő sűrgősségi üzenetek hatására jómagam is egyre figyelmesebben járok az erdőben, sokat olvastam és olvasok a medvék szokásairól, barangolásaim közben jobban észreveszem a szétvert csutakokat, a felborított köveket, a hegyi legelőkön egy vagy több csíkban letaposott fűveket, a letört málnabokrokat, a megrázott vadalma fákat, sáros vagy havas utakon a talpnyomokat és ha lehet, ezeket a helyeket elkerülöm.
A medvék egész nap jönnek-mennek, sok-sok kilométert megtesznek és nagyon csekély a valószínűsége annak, hogy találkozzunk azalatt a néhány óra alatt, amíg én vagy a társaim éppen a környéket járjuk. Ennek ellenére, legalább fél tucatnyi medvét láttam az idén, nem mindig tisztes távolságból, volt amikor éppen egy hegyi patak medrében cammogtak felfele vagy éppen galagonya bokrokat nézegettek, de soha nem törődtek velem, járták a maguk útját. Legutóbb késő este, gépkocsival, éppen a Szováta melletti Vármező szomszédságában kellett hirtelen megállnom, mert a mindeddig általam látott legnagyobb medve bukkant fel az út menti árokból, majd mind a ketten megadtuk a másiknak az előnyt: ő visszatért az erdőbe, én pedig szép lassan tovább mentem, mert sötétben különben sem hajtok gyorsan.
Persze, tudom, nem mindig ilyen idillikus a kép, a medvék és az ember egymásmellett élésének számos konfliktushelyzete, sőt áldozata van és jó, hogyha azokat egyre több szempontból vizsgálják és egyre többet beszélnek róla. Ezért is követtem figyelemmel a ma műhelymunkákkal záruló harmadik tusnádfürdői nemzetközi medvekonferenciát, amelynek nagyon is találó az alcíme: A konzervációhoz konverszáció szükséges. Jobb magyar kifejezésekkel ugyanis nem tudom visszaadni azt az eredeti angol szójátékot, amely két betű megcserélésével figyelmeztet arra, hogy az élővilág megőrzésében milyen szerepe van az információcserének. Egyébként éppen itt mutatták be azt az úgynevezett medveradart, amely mesterséges intelligencia felhasználásával is képes arra, hogy valós időben hatalmas adathalmazokból vonjon le következtetéseket a medvék vagy más állatok tartózkodási helyére vonatkozóan, mint ahogyan bizonyos székelyföldi sajtóelemzésekből az is kiderült, hogy választások idején – akárcsak most a nyáron – jelentős mértékben megnőtt a medvékkel kapcsolatos sajtóhírek száma. Érdemes elgondolkodni ezen és több más témán, amely érinti az életünket.
A Tusnádfürdőn elhangzott tanulmányok ugyanis külön kötetben is megjelennek. Persze, nem hiszem, hogy a hegyvidéki pásztorok mindezt elolvasnák, de abban bizom, hogy a szélsőséges nézetek között tovább folytatódik az az erjedés, amely előbb-utóbb lehetővé teszi az ember és az állatvilág, az emberi környezet és a természet közötti békés együttélést.