Alig egy hónap múlva tartják az elnökválasztás első fordulóját, majd rá egy hétre a parlamenti választásokat. Ha a hazai sajtó ezzel kapcsolatos írásait figyeljük, akkor azt tapasztaljuk, hogy az elnökválasztás egyértelműen uralja a közfigyelmet. A hazai valóság ismeretében ez meglepő lehet, hiszen egy félelnöki rendszerben – mint amilyen a romániai – az államfőnek nincs közvetlen közigazgatási jogköre, tehát nem ő fogja emelni, vagy csökkenteni az adókat, nyugdíjakat, minimálbért, nem tőle függ a költségvetés, nem ő dönt arról, hogy mennyi pénzt kapjon az egészségügy, vagy az oktatás és nem ő szabja meg a nagyberuházások fontossági sorrendjét. Mindez a parlament, illetve a kormány illetékessége. Tisztsége szerint az elnök kinevezi a miniszterelnököt, egyeztet az államhatalmi ágakat képviselő intézmények között, képviselheti Romániát a különböző nemzetközi fórumokon és ünnepi beszédet mond Szilveszterkor. Ha ezt a jogkört formálisan és informálisan is betartanák, akkor Romániában szinte tökmindegy lenne, hogy ki az elnök, az igazi hatalom és legitimitás a kormányfőt és a parlamentet illetné meg.
Emil Constantinescut kivéve azonban eddig Románia egyetlen elnöke sem gyakorolta politikai befolyását az alkotmányos keretek között. Felhatalmazásukat pedig azért léphették túl, mert a nekik jelentő titkosszolgálatok segítségével zsarolhatták a politikai elit egy részét, a legfelsőbb törvényszék elnökének és a legfőbb ügyésznek a kinevezése révén pedig befolyásolhatták az igazságszolgáltatást. Az persze más kérdés, hogy a szolgálatoknak is módjukban áll megszűrni az információkat és manipulálni – netán zsarolni – az elnököt, úgyhogy viszonyukban az alá- illetve fölérendeltség kérdése nem egészen egyértelmű. Traian Băsescu egy évtizedes elnöksége iskolapéldája volt az elnöki hatalom visszaélésszerű gyakorlásának, az elnöki hivatal, a titkosszolgálatok és az igazságszolgáltatás mérgező összefonódásának (gondoljunk csak Laura Codruţa Kövesire és Florian Coldeára, a „párhuzamos állam”, illetve az ügyészállam kiépítőire).
Az a tény, hogy az elnök személye még mindig fontosabb, mint a parlament politikai összetétele és a kormányfőt adó párt irányultsága, egyben azt is jelenti, hogy Romániának még komoly demokráciadeficitje van. És itt nemcsak arról van szó, hogy a nép egyszerű fia és lánya nem szeret bajlódni ideológiai dilemmákkal, pártprogramokkal, sokkal érthetőbb számára, ha egy ember megtestesíti a hatalom politikai színezetét. Arról is szó van, hogy az állam intézményei közötti viszonyt sokkal inkább meghatározzák az informális kapcsolatok, politikai vagy gazdasági összefonódások mint az alkotmányos előírások.
Szociológusok lennének a megmondhatói, hogy mi ennek az oka. Vélhetően az is, hogy a kommunizmusban szocializálódott politikai elit még nem tudta maga mögött hagyni a tatuka-szindrómát, az intézmények, az államapparátus könnyen „belágyul” a kormányos, a „szeretett vezető” alá, de legfőképp talán mégis az, hogy az elnöknek vannak informális, de nagyon hatékony eszközei a bosszúállásra, a renitens állami tisztségviselők megregcumozására (vö: péntek esti letartóztatások, tévékamerák előtti meghurcolások, „pillantás a lépcső tetejéről” stb.).
Ennek a helyzetnek a forrása pedig a bírák és ügyészek jogállásáról szóló 2022/303 törvény 144-es cikkelye, amelyik kimondja, hogy a Legfőbb Ügyészség legfőbb ügyészét, első helyettesét és helyetteseit, az Országos Korrupcióellenes Ügyosztály (DNA), a Szervezett Bűnözés és Terrorizmus Elleni Nyomozó Ügyosztály (DIICOT) főügyészeit és helyetteseiket, az igazságügyi miniszter javaslatára Románia elnöke nevezi ki, a Legfelsőbb Bírói Tanács (CSM) ügyészi szekciójának véleményével, az ügyészi vagy bírói tisztségben legalább 15 éves szolgálati idővel rendelkező ügyészek közül, hároméves időtartamra, egyszeri újbóli kinevezés lehetőségével. Ha ehhez még hozzávesszük azt, hogy egyebek mellett ugyancsak az elnök nevezi ki a Román Hírszerző Szolgálat igazgatóját és három helyettesét (1994/14-es törvény) és az Állandó Választási Hatóság (AEP) elnökét és két alelnökét 2008/35-ös törvény), akkor képet kapunk az elnöki hatalom valós dimenziójáról.
Ezek után kijelenthetjük, hogy bárki lesz is az elnök, az ország demokratikus és alkotmányos működése nagymértékben fog függni az illető személy önkorlátozó képességétől, mert másban nemigen bízhatunk. Ezt a szempontot is tisztelettel figyelmükbe ajánlom, mielőtt eldöntenék, hogy kire szavaznak november 25-én.