Bármelyik határ bármelyik oldalán élő magyar fotográfusok közössége a Magyar Fotóművészek Világszövetsége. Értelmezésükben az a magyar, aki annak vallja magát. A szervezet évi rendszerességgel hirdeti meg fotópályázatait, felkért szakmai zsűri válogató és elbíráló munkáját követően szervezi meg az ötletes nyelvi leleménnyel elkeresztelt vándorkiállítást, a Nemzetközti-Magyar Fotószalont. Múlt hét végén a legutóbbi, a 2023-as kiírás anyagát hozták el Csíkszeredába azzal az általuk kijelölt és megfogalmazott céllal, hogy bemutassák és népszerűsítsék „mindazon magyar alkotók munkásságát, akik a Kárpát-medencében, vagy azon is túl, gazdagítják az egyetemes fotókultúrát, ugyanakkor művészeti tevékenységükkel kapcsolatokat teremtenek a különböző országok, népek és kultúrák között.” Korlátokat nem szabtak sem a benevezők személye, sem a témaválasztás tekintetében, egyedüli megkötés volt a magyar nemzethez való tartozás, illetve az, hogy a nevezett munka ne szerepeljen a korábbi Nemzetközti-Magyar Fotószalonokon.
A meghirdetett kategóriák tág teret biztosítottak az alkotóknak, ugyanis az Általános kategóriába gyakorlatilag minden téma és technika belefér, akárcsak a három korosztályra bontott ifjúsági kategória, amely a kezdő fotósoknak nyújtott megméretkezési és megmutatkozási lehetőséget. Az alkotók fantáziáját azonban a jól körülhatárolt témák mozgatták meg, mint a Magyar közmondások vagy az Állatok és természetes környezetük, illetve a Himnusz és Madách Imre születésének bicentenáriuma. Ez utóbbi kategóriában kizárólag archaikus eljárással készült képekkel lehetett nevezni.
A zsűri tagjai Fehér Vera fotóművész, dr. Károly Sándor Áron fotó- és képzőművész voltak Magyarországról, valamint Both Gyula fotóművész Erdélyből. A legutóbbi kiírásra 9 országból 184 pályázó 1771 fotót küldött be – azaz volt miből válogatni.
S ha már a Székelyföld Napok rendezvénysorozatának része volt a tárlatnyitó, hadd említsem meg, hogy a díjazott alkotók között számos székelyföldi is van – s mikor Székelyföldről beszélek, nem föltétlenül csak Hargita és Kovászna megyékre, valamint a fél Maros megyére gondolok, hanem a mindenhonnan kifelejtett-kiszorított barcasági magyarságra, az olykor számarányukon túlmutató teljesítményt nyújtó hétfalusi csángókra is. Nem véletlenül körükből került ki a szervezetnek az erdélyi és délvidéki tagjait tömörítő regionális tagozatának vezetője, Magdó János, miként az sem véletlen, hogy a díjazottak, kiállító alkotók között is több négyfalusi és brassói fotós szerepel.
A tárlat anyaga nem egységes. Egységét a változatosság adja, no meg az a tény, hogy a felvételek magyar szemszögből láttatják a minket körülvevő valóságot. A változatosság a vázolt témák változatosságának, az alkotók lakóhelyük, életkoruk szerinti elkülönülésének is köszönhető, no meg annak, hogy a szervezet tagsága és a pályázók között nemzetközi hírű és rangú fotóművészek, a fotógráfiában is jártas képzőművészek, no meg a fotózást hobbiként művelő fotográfusok is vannak. Magyarok, éljenek bármely határ bármelyik oldalán.