Mostanában túl sokan kapnak „elbocsátó szép üzenetet”. Nem szerelmi szakításról szólót, amelyről Ady Endre e címet viselő versében olvashatunk, hanem érzelemmentest, kíméletlenül prózait, megalázót és bizonytalanágba taszítót. Mert a feleslegesnek ítélt dolgozóit elbocsátó vállalatok nem rímek és költői képek által működnek, nem emberi szeretetből dolgoztatnak, s nem is emberi gyűlöletből löknek utcára bárkit.
A Habitex csoport 241 romániai dolgozója közül 234-nek szűnt meg a munkahelye – olvasom az egyik romániai magyar hírportálon, amely emlékeztet, hogy a tulajdonos a megrendelések drasztikus visszaesésével indokolta az elbocsátásokat. A Habitex csoport egy belga üzletember, Henryk Grauer tulajdonában volt, aki tavasszal elhunyt, az örökösök pedig nem kívántak foglalkozni a problémákkal küszködő romániai leányvállalatokkal. A portál utal arra is, hogy a korábban sikeres ruhaipari cégek egész sora szűnt meg, illetve hajtott végre kollektív elbocsátásokat az utóbbi időben. Az ágazat nemzetközi versenyképességét állítólag aláásta a minimálbér jelentős mértékű emelkedése, ami miatt a korábbi megrendelők olyan kelet-európai és ázsiai országokba helyezték át a termelést, ahol alacsonyabbak a költségek.
Nemrég arról is értesülhettünk, hogy az egyik legnagyobb romániai autóipari cégcsoport, a Leoni bejelentette: elbocsátja a besztercei gyárában dolgozók 10 százalékát. Erre néhány héttel azután került sor, hogy a Leoni közölte, bezárja marosludasi üzemét. Pár év alatt egyébként mintegy 25 ezer munkahely szűnt meg a romániai autóiparban. A leépítések leginkább a kábelgyártókat érintették, ugyanis a kábelgyártás nagyon munkaigényes, a bérköltségek a kiadások túlságosan nagy hányadát teszik ki.
Ugyancsak a közelmúltban a bíróság elrendelte a sepsiszentgyörgyi Ready Garment Technology Romania felszámolását, mivel a cég 16 millió lejjel tartozik az államkasszának. A sepsiszentgyörgyi gyárnak 2018-ban még 990 alkalmazottja volt, ez a létszám pár esztendő alatt 250-re csökkent, majd ez utóbbiak is utcára kerülnek. Eközben a tengerentúlról is hasonló hírek érkeznek, például a válságba jutott, világszerte 170 ezer főt alkalmazó Boeing 17 ezer alkalmazottat ereszt szélnek, mivel a repülőgépgyártó cég évek óta folyamatosan veszteséges.
Az biztos, hogy a gazdasági verseny és a nyereségesség hajszolása miatt sokan maradnak megélhetés nélkül a kapitalista világban, melynek eljövetelét egykor annyira áhította a volt kommunista országok lakossága.
Viszont sok helyen azok sem jönnek ki a keresetükből, akiket munkaadójuk megtart ugyan, de ügyes konstrukciók révén kevés pénzért dolgoztat. Tengeren innen és túl egyre jellemzőbb a határozott idejű munkaszerződés, az időszaki vagy alkalmi munka. Egy amerikai film bemutatja, hogy a határozott időre szerződtetett embereket munkaközvetítő cégeken keresztül veszik fel, a közvetítők pedig egymásra licitálva nyomják lejjebb a munkaerő árát, a felvettek így mélyen az átlag alatt keresnek. Az alkalmi munkások kiszolgáltatottságát növeli, hogy nem juthatnak szakszervezeti képviselethez. Ez ugyanolyan bizonytalanságban tartja a dolgozót, mint a feketén alkalmazott munkásokat.
De térjünk vissza az elbocsátottakhoz. Akit kirúgnak munkahelyéről, annak a tragédiáját nehezen tudja átélni az, akivel nem történt ilyesmi. A munkaadó számos esetben mégis megpróbálja „emberarcú” módon feláldozni alkalmazottját. Amerikában például főleg a tömeges leépítések esetében „gondoskodó elbocsátás csomaggal” remélik segíteni a továbblépést, ennek részeként külsős HR-szolgáltatók mentálhigiénés előadást és karrier-tanácsadást is nyújtanak a munkavállalók részére. Más kérdés, hogy az effajta tanács és „vigasztaló előadás” a legtöbb érintett számára nem jelent többet, mint a „meglátja, egy ablak becsukódik, de majd egy másik kinyílik”, a „soha ne add fel”, vagy a „remény hal meg utoljára” típusú közhelyek.
Sok helyen viszont nem törődnek a lelki traumákkal, alattomos, bunkó stílusban lökik ki az alkalmazottat. Korábbi munkahelyemen a több kollégám kirúgásáról szóló írásos értesítést az illetékes vezetőnek nem volt képe személyesen átnyújtani, ezért valamelyik alacsonyabb rangúra bízta ezt a roppant kínos aktust. Nemcsak Magyarországon, de más országokban is megalázónak tartották a dolgozók, hogy tömeges e-mailben bocsátották el őket, az irodába érkezésük pillanatában már érvénytelenítették a belépőkártyájukat, kizárták őket a munkahelyi üzenetküldő csatornákból még azelőtt, hogy közölték volna velük a hírt. Sokszor videóhívásokon keresztül értesítették a dolgozók nagy csoportjait munkaviszonyuk megszűnéséről. A virtuális elbocsátás térnyerése személytelen jelleget ad az ilyen intézkedéseknek, s ez csak fokozza azt az érzést, hogy akit elbocsátanak, azt lényegében „fogyóeszköznek” tekintik a gazdaságban.
A technikai fejlődés ugyanakkor egyre inkább másfajta képzettséget igényel, mint amilyennel a feleslegessé vált alkalmazott rendelkezik. Sokszor arról van szó csupán, hogy kisebb létszámra van szükség. Egy telephelyen például, ahol addig háromszáz-négyszáz betanított munkást foglalkoztattak szalagmunkán, a technológiai váltást követően már csak összesen négy technikusra volt szükség. Gondoljunk az élelmiszer-áruházakban elhelyezett önkiszolgáló fizetőhelyekre, amelyek egy adott helyen legalább nyolc alkalmazottat képesek helyettesíteni. Amikor napilapnál dolgoztam, szomorúan néztem végig, hogy a nyomdászok nagy részét elküldték, mivel az ólomszedést a számítógépes nyomdai előkészítés váltotta fel.
A modern világban emiatt egyszerre van munkanélküliség és munkaerőhiány. Szakszervezeti körökben felhívják a figyelmet, hogy az álláskeresők szakmaismerete, gyakorlata nem azonos azzal, mint amilyen igényeket jelenleg a munkáltatók támasztanak a munkavállalókkal szemben. A különféle „átképzések” nem feltétlenül adnak használhatóan új képzettséget. Továbbra is gondot okoznak a földrajzi szempontok, Magyarországon például a munkavállalók nem vállalják a mobilitást, márpedig a megüresedett álláshelyek jelenleg nem ott keletkeznek, ahol nagy számban élnek álláskeresők.
A mesterséges intelligencia most éli kamaszkorát, a soha nem öregedő piac folyton változó korban van, az utcára sodródott, szép vagy csúnya üzenettel elbocsátott munkanélküli pedig egyre kevésbé várja már a csodát. A vállalati statisztikákban az emberi tényező csak mint „darabszám” jelenik meg. De ennél is nagyobb baj, hogy a munka nélkül maradottat nehéz meggyőzni bármiféle közösségi összetartozás varázslatos értékeiről, mert ő egzisztenciálisan már egyedül maradt saját nemzeti közösségében is.