A történelem jó oldalán állunk – jelentette ki nemrég egy magyarországi politikai tisztségviselő. A magyar miniszterelnök politikai igazgatójáról van szó, akit nem lehet hibáztatni azért, hogy mindössze harmincnyolc éves, így valamivel kevesebbet látott a világból, mint a mai hatvanas-hetvenes korosztály. Ha nem is lehetett nagy idők nagy tanúja, kétségtelenül sokat tanult, művelt ember. De e magabiztos kijelentése szempontjából mindegy is, hogy mélyreható történelmi ismeretei mondatták-e ezt vele, vagy sem, hiszen nem valamiféle cáfolhatatlan tényről van szó, hanem politikai hitvallásáról.
Más kérdés, hogy eddig megélt hetven évem során folyamatosan a „jó” és a „rossz” fogalmának a megértésével kínlódtam, mint mindenki, akinek – ahogy József Attila írta – „emberhez méltó gondja van”. A napi politikán túlmutató gyermeki múltban a szülők határozták meg csemetéjük számára, hogy mi a jó és mi a rossz. A Kádár-korszakban ugyan nem volt hivatalos hittantanítás, de azért a hívő emberek számára egyértelmű volt a két fogalom eredete. A katolikus lexikon szerint a jó és a rossz igazságát az erkölcsiség objektív és egyetemes szabálya, az isteni törvény mutatja meg. „A jó ismérve – olvasható e helyen –, hogy másokkal jót teszek, vagy nem bántok másokat, nem teszek olyat, amely másoknak fájdalmat, félelmet kelt, vagy boldogtalanságot okoz. De jó vagy rossz lehetek magammal szemben is (nem szeretem magamat, ezért bántalmazom is magamat…, ezért rosszat teszek magammal, leiszom magam a sárga földig, nem törődöm azzal, mi lesz velem). Az ilyen ember rossz pszichikai hatással van a többiekre, tehát ha magával szemben rossz, akkor mással szemben sem lehet jó”.
Közben szemem elé került egy spiritiszta weboldal, amelyen a következőt olvasom: „Világunk egyre inkább osztódik »jóra« és »rosszra«. Ez a fogalom sokszor megfoghatatlan, hiszen ki dönti el, hogy mi a jó és mi a rossz? Egyedül Isten. Ő látja a »nagy egészet«. Ami az egyik embernek rossz, az lehet a másiknak jó, és ez fordítva is igaz. Azt hiszem, hogy önmagában semmi sem jó, vagy rossz, a szándék és a cél teszi azzá.”
E cikk szerzője példaként az öreg indiánt hozza fel, aki két farkasról mesél unokájának, ezek minden ember bensőjében harcolnak egymással. Az egyik a gonosz, ő a harag, az irigység, a féltékenység, a gondok, a fájdalom, a mohóság, az arrogancia, az önsajnálat, a bűn, az előítéletek, a kisebbségi érzések, a hazugságok, az álszentség és az egó. A másik a jó, ő a boldogság, a béke, a szeretet, a remény, a vidámság, az alázat, a jóság, a jóakarat, a rokonszenv, a nagylelkűség, az egyenesség, az együttérzés és a hit. „A két farkas közül az nyer, amelyiket táplálod” – jelenti ki az öreg indián az unokának.
Ezek után el kell döntenünk, hogy a bensőkben küzdő jó és rossz miként áll össze társadalmi jóvá vagy rosszá. Visszatérve a kezdő idézethez: a törtélemnek melyik a jó és melyik a rossz oldala? A magyar miniszterelnök korábban viszonylag pontos választ adott erre a kérdésre, eszerint a történelem jó és rossz oldalát azok a nagyhatalmak fogják meghatározni, amelyek utóbb felülkerekednek, és őket a legkevésbé sem érdekli, mi a jó, vagy mi a rossz a magyaroknak. „Nekünk a legbonyolultabb és legnehezebb helyzetekben is a történelem magyar oldalán kell maradnunk” – hangsúlyozta.
Jól hangzó, tiszta beszéd, ezzel mindenki egyetérthet. Legalábbis úgy általánosságban. Az értékítéleti csapda viszont mindig az adott korok, történelmi helyzetek konkrétságában rejlik. A magyar tanácsköztársaság 133 napját a magyarok szegényebbik része talán reményteljesen élte meg, a „burzsoá” réteg érthető módon halálát kívánta ennek a kérészéletű proletárdiktatúrának, s ez meg is történt Horthy bevonulásával. Ezután megteremtődött a magyar polgárság helyzetét vitathatatlanul megszilárdító rendszer, amely azonban a szegényparasztság és az Amerikába „kitántorgott” munkanélküliek kiszolgáltatottságának, a cselédvilágnak a világa is volt, a náci Németországgal kötött szövetség pedig zsákutcának bizonyult a magyarok számára. A háború után Magyarországon és a szomszédos államokban kommunistának nevezett kormányok rendezkedtek be, ez egyes magyaroknak jó volt, másoknak viszont nem, keményebb és „lazább” időszakok váltották egymást. A végére azonban az emberek már kapitalizmusra vágytak, amelyről utóbb szintén kiderült, hogy csak egyeseknek jó. Aztán jött egy politikusi csapat, amely felismerte, hogy a választók nagyobb hányadát nemzeti alapon kell összehozni egy adott közös ernyő alatt. Fiatal koromban tehát a világ kommunistáinak egyesülését, a nemzetköziséget nevezték jónak ezen a tájon, középkorúságom viszont már a szabadpiac és a gazdasági integráció dicséretének a jegyében telt, idős koromra pedig arra ébredek, hogy a nemzeti identitást, a magyarságot és a hazafiságot azonosítjuk a jó fogalmával. Így érez az is, aki ezáltal gazdagodik, és az is, aki ennek ellenére szegényedik.
Közben pedig a politikai versenyek zajában nehéz meglátni a határt a jó hazafiság és a rossz nacionalizmus között. És azt is, hogy mitől jó vagy rossz magyar valaki. Pontosabban szólva: lehet-e jó magyar egy gonosz, önző, alattomos magánember, s lehet-e rossz magyar egy tiszta szívű, önzetlen magánember, aki például a hivatalostól eltérő módon akar jót e nemzet tagjainak? Ki adja meg a választ e kérdésekre: a politikus vagy a bensőnkben küzdő egyik farkas?