Általában az ünnepeltet szokták meglepni ajándékkal, a 85. születésnapját ünneplő Pál-Antal Sándor akadémikus azonban legújabb könyvével ajándékozta meg tisztelőit, olvasóit, a történelem iránt érdeklődő könyvbarátokat. A rendhagyó kötetbemutatót szombaton este tartották Marosvásárhelyen, a régi pompájában tündöklő Kultúrpalota kistermében. A népes közönség előtt zajló rendezvényen Süli Attila hadtörténész és Káli Király István, a kötet szerkesztője beszélgetett a szerzővel, aki a tőle megszokott módon sziporkázó válaszokat adott a feltett kérdésekre, bevezetve az olvasókat a kötet hangulatába, megírásának kulisszatitkaiba. A kiadvány megjelenését sokan várták, ugyanis a Marosvásárhely története című munka első kötete 2009-ben jelent meg, azaz másfél évtizedet kellett várni a folytatásra. Az első kötet a kezdetektől 1848-ig taglalta a város történetét, a második pedig az 1848-49-es forradalom és szabadságharc marosvásárhelyi eseményeit veszi számba, ugyanis, mint a rendezvény meghívójában olvasható volt: „Pál-Antal Sándor kutatásának tárgyát nem kizárólag a ’48-as forradalmi események képezték, hanem a város története általában. Ennek bemutatása elsősorban a városi levéltárban található korabeli forrásokra támaszkodik, de a korabeli erdélyi sajtóban megjelent tudósítások is forrásként szolgáltak.” Az érdekfeszítő beszélgetés során szó esett a városról, a forradalom eseményeiről, arról, hogy miként és mikor gyűrűztek be a forradalom eszméi Vásárhelyre, mi magyarázhatta a történéseknek a kötetben bemutatott alakulását. Érdekes volt hallani, hogy a nagytudású levéltáros-történész milyen szerényen vall munkásságáról, s milyen indokokat hozott fel amellett, hogy gazdag, rendkívül termékeny munkássága során miért tartotta fontosnak a források felkutatását és közlését, miért részesítette ezt előnyben a nagy szintézisek megírásával szemben. Leváltárosként a forrásközlést tartotta fontosnak és arra számított, hogy majd a történész kollégák elkészítik ezek alapján a nagy szintéziseket, feldolgozzák és értelmezik az általa is feltárt adatokat. Lévén, hogy ez nem történt meg, ő maga látott hozzá ezek megírásához.
Hogy mikor ír? Mondhatni mindig. Aktív levéltáros korában például reggel, munkába menetel előtt, 8 óráig már másfél-két órát dolgozott, s munka után meg ott voltak a délutánok, meg az esték. S mint mondta, felesége és lányai biztosították számára az optimális munkafeltételeket, munkájának élhetett, kedvére. Egy korábbi interjúban számolt be nekem munkamódszeréről: „Amikor kutatni megyek valamelyik levéltárba, három-négy témát is nyomon követek, otthon pedig szerre feldolgozom azokat. Nem szeretek egyszerre csak egy kérdéssel foglalkozni. Lépésről lépésre haladok, mikor egyik, mikor másik kéziraton. Mindig van megkezdett és befejezés előtt álló munkám.” Tehát számára a nyugdíjazás nem azonos a tétlenséggel, mindig talál magának kutatni és feldolgozni valót.
Kutatói érdeklődésének középpontjában a székelység történelme áll. Egyszeri keresésre a világhálón huszonhat a témakörben jegyzett kötetcíme jött szembe velem, mintegy igazolva bő tíz esztendeje megfogalmazott észrevételét, miszerint e téren még sok a megválaszolatlan kérdés, s a válaszok megfogalmazásában bőven akad tennivalója a téma jelenlegi és jövőbeni kutatóinak egyaránt. Vallja, hogy a történészek dolga a fehér foltok eltüntetése, és a legendákból a valóság kiszűrése. „Ez pedig nagyon komoly kutatómunkát jelent. Nemcsak levéltári kutatásokat, hanem – főként a régmúltra vonatkozóan – régészeti, nyelvészeti, antropológiai és egyéb vonatkozású feltárásokat is” – figyelmeztetett.
Azt hinné az ember, hogy egy tudományos munka – no meg annak ismertetése – unalmas lehet a laikus számára. Bizton állíthatom, hogy sem a születésnapi könyvbemutatón zajlott eszmecsere, sem a kötet anyaga – amint azt a szerkesztő is több ízben megjegyezte – nem száraz, nem unalmas, hanem olvasmányos, érdekfeszítő, lenyűgöző. Éppen ajándéknak való. Születésnapi ajándéknak, a szerző 85. születésnapján.