Beigazolódni látszik az, amiről itt korábbi jegyzetemben esen az, hogy Klaus Iohannisnak második
mandátuma végéhez közeledve égetően nagy szüksége van az immunitásra. Ezért célozta meg az
Európai Tanács elnöki tisztségét (Donald Tusk visszavonulása után), majd a NATO főtitkárságát.
Miután mindkettőről lemaradt, most szenátorként szeretné meggátolni, hogy az ügyészek elővegyék
gyanús meggazdagodásának és a hazai gyerekek külföldi örökbefogadásában játszott állítólagos
közvetítői szerepének ügyeit.
Mint annakidején a sajtó beszámolt róla, Klaus Iohannisnak hat háza volt Nagyszebenben, amelyeket
fizikatanári jövedelméből nem tudott volna megvásárolni. Ő azzal magyarázta ezt, hogy egyrészt
apósának a pénzéből, másrészt pedig a magánóráiért kapott honoráriumából fedezte a házai árát. Ennek
azonban ellentmond az, hogy 2017-ben a Piteşti-i Táblabíróság jogerősen úgy döntött, hogy elveszi az
elnöktől az egyik házát, amit hamis dokumentumok felhasználásával szerzett meg. Ezzel pont került
egy tizenhét éven át húzódó per végére, amely Iohannis és szóban forgó háza egyik volt lakója között
zajlott. Ezzel azonban az ügynek csak a polgári oldala ért véget. A büntetőtörvénykönyv 323-ik
cikkelye szerint ugyanis „Olyan hamis hivatalos vagy magánokirat jogkövetkezmény előidézése
céljából történő felhasználása, amelyről a felhasználó tudta, hogy hamis, 3 hónaptól 3 évig terjedő
szabadságvesztéssel vagy pénzbüntetéssel büntetendő, ha az okirat hivatalos, és 3 hónaptól 2 évig
terjedő szabadságvesztéssel vagy pénzbüntetéssel büntetendő, ha az okirat magánokirat”. A konkrét
helyzetre alkalmazva a kissé bonyolult jogi szöveg lényege az, hogy – egy jogerős bírói döntés szerint
– Iohannis és felesége elkövették a hamis okirat felhasználása nevű bűncselekményt és ezért akár
börtönbüntetéssel is sújthatók. Ám az ügy büntetőjogi oldalát eddig nem nyomozhatták, mert
Iohannisnak elnökként mentelmi joga van, amely azonban mandátumának lejártával megszűnik.
Ahhoz, hogy ez ne következzék be arra lenne szükség, hogy egy másik mentelmi jogot szerezzen és
erre a parlamenti választások jó esélyt kínálnak. A gond csak az, hogy Iohannis elnökként nem indulhat
egyetlen politikai pártnak a listáján sem, mert ez összeférhetetlen státusának függetlenségével. Ezért az
elnök volt pártja – a Nemzeti Liberális Párt (PNL) – törvénymódosítást kezdeményezett, amelynek
értelmében az elnök mandátumának lejárta előtt három hónappal függetlenként indulhat egy pártnak a
listáján a parlamenti választásokon. Daniel Fenechiu, a PNL szenátora azzal indokolta a
törvénymódosítást, hogy ennek révén „igazságot szolgáltatnak, mert előfordulhat, hogy húsz év múlva
megismétlődik a mostani helyzet” (tudniilik az, hogy a parlamenti és elnökválasztások ugyanabban az
évben lesznek sz. m.). A liberális honatya ezzel burkoltan arra utalt, hogy egy ilyen jogszabály-
módosításra még a Szociáldemokrata Pártnak is szüksége lehet, ha akkor történetesen az ő színeikben
szerez valaki elnöki mandátumot. Az „igazságot szolgáltatás” pedig olybá értendő, hogy mint minden
állampolgárnak, az elnöknek is biztosítani kell a megválaszthatóság jogát.
Csakhogy Fenechiu úr érvelése sántít. Egyfelől azért, mert a törvénymódosítás egyértelműen megszegi
azt az alkotmányos elvet, miszerint Románia elnöke az állam képviselője (tehát nem egy politikai
párté) és feladata egyeztetni az államhatalmi intézmények között (ez pedig szintén politikai
semlegességet feltételező hatáskör). Az, hogy egy ilyen alkotmányellenes módosítás még más
pártoknak is jól jöhet, nem viszonylagosíthatja az alaptörvény szellemét. Másfelől az elnöki
pártsemlegesség a mandátum velejárója. Akkor, amikor Iohannis indult az elnökválasztáson, vállalta
azt, hogy – legalábbis formálisan – felhagy a pártpolitizálással, mert ez összeférhetetlen a tisztségével.
Amennyiben törvényesen akar indulni a parlamenti választásokon, akkor két dolgot tehet: független
jelöltként párttámogatás nélkül indul vagy lemond mandátumáról és „mezei párttagként” kandikál a
szenátori mandátumra. Ő azonban egyik változatot sem tartja elfogadhatónak, mert nem bízik abban,
hogy függetlenként is megválasztják, lemondásával pedig kiszolgáltatná magát az
igazságszolgáltatásnak, bár ennek minimális az esélye, hiszen szinte kizárt, hogy két hónap alatt
jogerősen elítélnék. (Traian Băsescu sokkal sérósabb volt amikor 1996 szeptemberében lemondott parlamenti mandátumáról, mondván, hogy nem akarja megakasztani az ügyészség vizsgálatát az
úgynevezett „flotta-ügyben”, tudván, hogy novemberben újabb mandátumot fog nyerni, addig pedig
aligha tudnak felgöngyölíteni egy ilyen bonyolult ügyet.)
Ahhoz, hogy Iohannis megmentésének törvénytervezetét a parlament elfogadja, a Szociáldemokrata
Párt (PSD) szavazataira is szükség van (az ellenzékre aligha számíthatnak). Ugyanakkor az sem mellékes, hogy Iohannis népszerűtlensége (januárban 16,2%-ra mérte az INSCOP, azóta nem is foglalkoznak vele) a liberális pártra fog visszahullni. Egyre inkább úgy tűnik, hogy zűrös ügyeivel, a magas tisztségre való alkalmatlanságával, pitiáner ügyeskedéseivel Iohannis malomkő a PNL nyakán, amelytől azonban nem tud megszabadulni.