A hét végén Brassóban jártam, a Brassói Lapok fennállásának 175. évfordulója alkalmából szervezett rendezvényen vehettem részt.
Örömmel léptem be a rendezvény helyszínéül szolgáló Reménység Házába, hisz eddig számos könyvbemutatón, tárlatmegnyitón, előadáson vettem részt a templomként és közösségi térként szolgáló épületben. Kissé olyan, mintha hazajárnék. Édesapám is annak idején második otthonának tekintette Brassót, ugyanis ott töltötte középiskolai éveit, kedvenc tanárával – aki akkor már az egyetem nyugalmazott professzora volt – annak haláláig tartottuk a kapcsolatot. Otthonérzetemet a családi kötődéseken túl a Brassóhoz fűződő egyetemi éveim is adják: bár a csíkszeredai kihelyezett tagozaton tanultam, a laborgyakorlatok egy részét ott végeztük, és a vizsgákból párat ott tartottak meg, illetve záróvizsgát is ott tettünk, diákéletünket így időnként a két város között osztottuk meg.
A navigációs készülék a kertek alatt vitt a Reménység Házáig, kikerülve a városba vezető úton és a város főbb útvonalain a délutáni csúcsforgalmat, amit ráadásul tetézett a Brassói Magyar Napok különböző tömegrendezvényeire igyekvők áradata. Ráadásul rallyverseny rajtolt a Kapu utca végéből, tehát a tömeg a szokásosnál nagyobb volt, mint máskor. A Reménység Háza azonban a béke szigetének bizonyult. A közösségi teremben Csutak Levente grafikái borították a falakat, a történelmi nagyjainkat megörökítő alkotások között örömmel fedeztem fel a Brassói Lapok 175. éves történetét bemutató grafikát, a laphoz szorosan kötődő neves személyiségek arcképét fölfelé növekvő spirálon helyezte el a művész – aki amúgy aktív életének jelentős részét a lap redakciójában töltötte, meghatározva annak grafikai képét.
Ambrus Attila főszerkesztő erről a képről, a rajta szereplő személyiségekről szólt: Veszely Károlyról, Szele Béláról, Kacsó Sándorról, vagy a pártállami időszakban a propaganda-eszköznek szánt lapban minőségi olvasnivalót biztosító elődeiről, kiemelve erényeiket és az adott kor kontextusában értelmezve magatartásukat, tevékenységüket. Természetesen szó esett a rendszerváltás utáni fellángolásról, az olvasói szokások változásáról, a gazdasági nehézségekről, de mindenekelőtt a megtartó olvasókról, akik hétről hétre igénylik, keresik és vásárolják a lapot, biztosítva annak fennmaradását. Az eseményről természetesen nem hiányozhatott a város és környéke magyarságának eseményeit évtizedek óta dokumentáló Bálint Ferenc – a sokak által tisztelt Bálint tanár úr – aki szelíd modorával, értő kérdéseivel bírja szóra interjúalanyait, hogy majd hitelesen számoljon be a Brassai TV adásában. Mint a csatorna honlapján olvashatjuk, „A 2001-től Brassaï Magyar Adás néven működő televízió a kultúrát választotta, mint legrövidebb járható utat, ebben az alakuló világban. A kultúrát, mely erősíti a helytállás értelmét, a magyarságtudatot, a kisebbségi lét felvállalását, a megmaradást, az erdélyi magyar társadalom jövőjének alakítását. Ezt az utat választani kell, tiszta fejjel és igaz szívvel. Az ezen az úton járók közössége a barátság, a bizalom, a szeretet köré épül.” Tiszta és világos program, ars poetica, illik az est valamennyi szereplőjére. A Reménység Házára, annak munkatársaira és rendezvényeire, a házat működtető református egyházra és lelkészére; a Brassói Lapokra; a brassói magyarság szolgálatát vállaló értelmiségiekre, művészekre, vállalkozókra, politikusokra és kétkezi dolgozókra, a közösségi életbe bekapcsolódó diákokra egyaránt.
A rendezvény után a belváros utcáit róttuk, s a tanácstérhez – az esti koncertek helyszínéhez – közeledve egyre több magyar szót hallottunk. Jó érzés volt megtapasztalni, hogy bár pár százalékot képez a nagyváros nyelvi tengerében az amúgy a kisvárosnyi brassói magyar szórvány, jelenléte érződik a településen. És nem csupán a Brassói Magyar Napok szolgáltatta ünnepi alkalommal. Mint ahogy érződik a 176. évébe lépett Brassói Lapok munkája révén is.