Régi és aligha véget érő vita lángol fel időről-időre arról, hogy szabad-e az íróknak politizálni, illetve a politikusoknak szépirodalmat művelni. Egyáltalán elválasztható-e egy ember esetében az író és a politikus, hiszen nehezen tudom elképzelni, hogy valaki reggel nyolctól délután négyig politikus, aztán pedig este tízig író és a két énje még csak köszönőviszonyban se legyen egymással. Megítélésem szerint ez már csak azért sem lehetséges, mert az irodalom eleve nem lehet vegytiszta, önmagáért való művészet, az író a való életből meríti témáit, hús-vér emberek ihletik meg „ők fogják ceruzáját”, az életből viszont nem zárható ki a politika sem.
Persze az más kérdés, hogy melyik életmű a maradandóbb a politikusé vagy az íróé. Nem biztos, hogy mindenki tudja, de Mikszáth Kálmán a magyar irodalom egyik legnagyobb hatású novellistája és regényírója élete végéig parlamenti képviselő, tehát politikus is volt. Ezzel szemben Winston Churchill irodalmi Nobel-díjat kapott, jóllehet a nagyközönség ezt az oldalát ismeri legkevésbé. De politikus-írókért, író-politikusokért nem kell olyan messzire menni. A minap olvastam, hogy megjelent Gyurcsány Ferencnek, a magyarországi Demokratikus Koalíció elnökének a könyve, A kereszt halála címmel. A szerző szerint ez látszólag egy krimi, de csak látszólag, mert ennél sokkal többről van szó benne. Érdeklődéssel várom, hogy kézbevegyem, s ha elolvastam beszámolok majd róla a Bukaresti Rádióban. De, hogy még közelebbi példával szolgáljak, az RMDSZ mindegyik elnöke Domokos Géza, Markó Béla és Kelemen Hunor is írók, költők, irodalmi szerkesztők voltak, mi több, a Szövetség egyik alelnöke – Szőcs Géza – is jeles irodalmi munkásságával hívta fel magára a figyelmet. A román politikában sincs ez másképp: Varujan Vosganian, aki korábban az örmény kisebbség parlamenti képviselője volt, majd több pártban is kipróbálta magát, a Cartea şoaptelor (Suttogások könyve) című művével több jelentős irodalmi kitüntetést is elnyert, a könyvet 15 nyelvre lefordították és az Örmény Írók Szövetsége háromszor jelölte Nobel-díjra. Ő ma a Román Írószövetség elnöke, ismereteim szerint visszavonult a politikából. Románia regnáló elnökének, Klaus Iohannisnak első könyve, a Pas cu pas („Lépésről lépésre”) igazi bestseller lett, nem kevesebb mint 80.000 példányban adták ki, megjelenésekor a Román Rádió Gaudeamus Könyvvásárán valósággal verekedtek érte, bár szerintem a mű sikerrel csak a világ legunalmasabb könyve díjra pályázhatna, már ha lenne ilyen kétes értékű kitüntetés. Nem kétséges, hogy a könyv nem irodalmi bravúrjai okán volt annyira kapós, hanem mert megjelenése egybeesett Iohannis elnökké választásával. Második opusa a Primul pas („Első lépés”) már közel sem hozott számára ilyen sikert a politikus népszerűségének látványos apadása könyvének példányszám-visszaesésén is megmutatkozott. (Gonoszkodó kedvem lévén felvetődött bennem, hogy harmadik könyvének a Lelépés címet adhatná.)
Lehetséges, hogy épp Iohannis ihlette meg a Nemzeti Liberális Párt (PNL) elnökét, Nicolae Ciucă-t is, aki szintén írói babérokra tör első könyvével, amely a napokban jelent meg. Ebből azonban aligha lesz bestseller, pedig szerzője nem sajnálta rá pártja pénzét. Sajtóhírek szerint a liberálisok novemberig 4.000.000 (azaz négymillió) eurót költenek el a könyv óriásplakátjaira, amelyekbe az országutakat döngető autósok lépten-nyomon beleütköznek. Az Un ostaş în slujba ţării („Egy katona az ország szolgálatában”) című könyv egyfelől a pártelnök önéletrajzi írása, másfelől pedig politikai programja Románia számára. Ezzel nem is lett volna semmi baj, ha a Recorder oknyomozó újságírói nem jártak volna utána Ciucă afganisztáni „hőstetteinek”, amelyekről a könyv eredeti változata is beszámolt. A leleplező videóból kiderült, hogy a Ciucă köré font mítosz miszerint ő lenne „Nassiriya hőse”, az „egyetlen tábornok, aki a második világháború óta harcoló román alakulatokat parancsnokolt” távolról sem felel meg a valóságnak. Ennek nyomán a megjelent könyv címe módosult és În slujba ţării („Az ország szolgálatában”) címmel jelent meg, a kéziratból pedig törölték az afganisztáni állítólagos hőstettekre vonatkozó fejezetet. Máris megállapítható tehát, hogy a kommunikációs nagyágyú – aminek a könyvet szánták – visszafelé sűlt el még akkor is, ha a kötetet nem kisebb személyiség mutatta be, mint Mircea Dinescu, a jó nevű költő, akinek aligha volt szüksége e kétes értékű közreműködésre. (S minthogy gonoszkodó kedvemben vagyok úgy vélem, hogy helyénvalóbb kötetcím lett volna az Egy obsitos a Szociáldemokrata Párt szolgálatában, ugyanis a könyv körüli botrányok Ciucă ellenjelöltjének, Marcel Ciolacunak a malmára hajtják a vizet.)