Állok a kétfokú konyhai létrán – azon, amelyet a legfelső polcon található, ritkán használt dolgok elérésére használunk, de olykor jól fog székként is, mikor több vendég érkezik a házhoz. Tehát állok a létrán és egy keskenyebb festőhengerrel hordom fel a mennyezetre a falfixet.
Most tudtam meg, hogy mélyalapozó a neve ennek a löttynek, diszperziós kötőanyagú festék alá alkalmazzák, azért, hogy elősegítse a festék tapadását. S attól lett a falfix a köztudatban, mert az egyik magyar festékgyártó ezen a néven kínálta e terméket, neve köznevesült, akárcsak évtizedekkel ezelőtt az autósok körében a delkó: a gyártó cég nevével illették a gyújtótekercset. Aki keleti gyártmányú autón szocializálódott, még tudja, hogy mi az a delkó, elég gyakran kellett hozzámatatni ahhoz, hogy a gyújtógyertyák épp akkor kapják a szikrát, amikor kell. Akkoriban szükséges és legtöbbször elégséges szerszámkészlet volt az autóban a patentfogó – vagy szakszerű nevén kombinált fogó –, egy darab drót, egy tekercs minden irányba ragadó szigetelőszalag, egy harmincdekás kalapács, egy gyertyakulcs és egy közepes méterű laposfejű csavarhúzó – a kerékkulcs és az emelő mellett, ezzel a készlettel életet lehetett lehelni a motorba. Talán azért ragaszkodtak az emberek akkoriban jobban az autójukhoz, mert állandó törődést igényeltek s ez által hozzá nőttek gazdájukhoz. Ma már személytelenebb az ember–autó kapcsolat, az előbb felsorolt szerszámokkal nem sokra megyünk, ha netán járgányunk megáll az úton, rögtön szerelőt vagy vontatót kell hívni, s a hiba keresése számítógép segítségével történik.
Nos, állok a kétfogú konyhai létra tetején és szaporán görgetem a festőhengert. Már rááll a kezem, személyesebb vele a kapcsolatom, mert én magam szoktam meszelni a házban. Tizenegyedik osztály után a nyári vakációban festőinasként dolgoztam a városgazdálkodási vállalatnál – ők állították ki akkoriban a ma már divatjamúlt, de a nyugdíj újraszámolásakor felértékelődött munkakönyvet – így elsajátítottam a szobafestő mesterség alapjait: azt hogy hogyan kell cipelni a létrát és hogyan kell bevásárolni a mesternek a vodkát. Az alapok elsajátítása után következhetett a spakli használatának a művészete, az, hogy miként lehet eltávolítani a több rétegben felhordott olajfestéket a plintáról meg a cókliról. A plinta festői tolvajnyelven annyit tesz, mint szegély, a cókli pedig a fal alsó részét jelöli.
Unalmas munka, ezért mindig máshol jár az ember esze, elkalandoznak a gondolatai. De mégis elégtétellel tölti el az embert, hogy a falfix felkerül a mennyezetre, majd a fal felső részére, oda, ahol csak a létrán állva lehet felhordani, s örömömre szolgál az is, ha a korábbi festékréteg a nedvesség hatására nem kunkorodik fel, nem kell lekaparni, glettelni és csiszolni. Úgy látszik eredetileg a mesterek jó munkát végeztek, s én sem rontottam el a jó munka eredményét a korábbi meszelések alkalmával. A mélyalapozó egyre csak fogy az edényből, a nedvesen csillogó falfelület pedig egyre növekszik, s ahol először kentem, már száradni is látszik. Szépen, foltmentesen. Nyugtázhatom, minden esélyem megvan arra, hogy holnap a színes festék is jól tapadjon, jól fedje a megfakult felületet, fedje a korábbi színt.
Közben az ajtófélfára esik a tekintetem. Fiaim növekedését dokumentálja az utóbbi húsz esztendőben. Időnként egy-egy strigula jelzi, hogy mennyit nőttek a beléjük diktált ételtől, mellette dátum, hogy időben is lehessen követni a növekedés folyamatát. Húsz esztendeig szolgált gyerekszobaként a helyiség, s mindeddig nem volt szívünk átalakítani, újrabútorozni, mert életünk egyik legszebb időszaka kötődik hozzá. De a fiúk felnőttek, lassan mindegyik saját hajlékában lakik, azt alakítják saját szükségleteik és lehetőségeik szerint, teszik otthonossá. Régi szobájuk vendégszoba lesz, felnőtt vendégek fogadására alkalmas. Azok pedig többnyire szintén ők lesznek, többnyire szerre, társukkal együtt. Ez motivál az egyhangú munka végzésére, ezért tologatom a festékhengert a kétfokú konyhai létrán állva.