Puccini felkavar és megnyugtat egyszerre. Sok oka van ennek. Az egyik, hogy rengeteget játszották Kolozsváron: a Toscát, a Pillangókisasszonyt, a Bohéméletet többször is láttam. A másik, hogy könyvtárunkban ott lapult a Bohémek és pillangók, Bókay János elbűvölő életrajza. Ebből megtudtam, hogy sírva fakadt, amikor meghalt Mimi. Nagy olasz volt: a színpadiasság és a tehetség egyaránt kiütközött belőle.
Mostanában különösen a Triptichont hallgatom. Talán azért, mert érdekel az összhangzattan: hogyan lehet egy komor és egy tragikus opera után egy nagyszerű vígoperával lezárni. Érdekel a tehetség sokoldalúsága is: ez a Maestro egyetlen vígoperája, és milyen! Mindig volt humora, de most a gegekig menően érzékelhető.
De miért nyugtat meg?! Elvégre A köpeny gyilkosságát még akkor is nehezen hallgatom végig, ha nem nézek a képernyőre, és Angelica nővér sorsa is megbolygat. A titok talán abban is rejtőzik, hogy a „lezárás” nem puszta művészi gesztus, illetve annyiban is az, hogy Puccini valóban világot teremt a három egyfelvonásos révén, s a Gianni Schicchi-vel, mely különben szintén egy halálhoz kapcsolódik, de milyen rafináltan! – ezzel tehát helyrebillenti azt, ami az előző kettővel kibillent.
Már a folyamat is a béke felé halad: Marcel rettenetes haragja Angelica Istennek áldozó bánatában oldódik fel, végül a Dante-ből alakított vígoperai történet valahogy azt üzeni, mégsem kell végleg elkeseredni. Az élet arcátlan kedélye – hiszen a halottak mégiscsak halottak maradnak – újra felülkerekedik a lelkünkön.
Isten tudja, hogy találkoztam volna-e Puccinivel. Érdekelne persze, hogy milyen volt, de az az érzésem, harsányan nárcisztikus olaszosságát nem bírtam volna sokáig. Ösztönösen azok felé húzódom, akik telten hallgatnak, akik tehát nem azért hallgatnak, mert nincs mit mondaniuk, vagy mert szoronganak: egyszerűen hallgatnak, mert ez az ő létmódjuk, ahogy a számítógép egyik módja a stand by. Vagy akik lélegzetet is vesznek olykor.
Természetesen nem mentem volna el mellette, ha szembejön az utcán. Az emberek különben is mindig tartogatnak meglepetéseket. Amikor Faludy Györggyel készítettem interjút, barátai megkérdezték, hol szeretne válaszolni? Abban a szobában, ahol üldögéltek, vagy a másikban? „Inkább ott”, válaszolta az öregúr, akiről bármit elhittem volna, csak ezt nem.
De amikor Ottlikról megtudtam, hogy hangos ember volt, egy világ omlott össze bennem, és úgy kellett tartanom az Iskola a határon oszlopait, mint valami Atlasz vagy Sámson.
Egyébként meg mi bajom? Hiszen naponta találkozhatom Puccinivel: amikor az operáit hallgatom, megpróbálom a lényéhez kapcsolni őket. Hol így sikerül, hol úgy, de mindenképpen érdekes kísérlet.
A kis Mimi, az elbűvölő Tosca, a kíméletlen Scarpia, a szép Angelica, a fenséges Turandot, a káprázatos Cavaradossi velem marad így is, úgy is. Mindegyik Puccini egy-egy elektronhéja, s az egész Maestro már az ég fölötti tájon mosolyog.