Hatodik osztályt kezdtem. Noha általában vártam az iskolakezdést, ezúttal ódzkodva oldalogtam be az iskola udvarára. Osztálytársaim már gyülekeztek. Nem emlékszem, hogy a betonnal leöntött téren vagy az aszfaltozott sportpályán, de csoportokban várták a tanévkezdési ünnepséget.
Gyermekkoromban – ha csak nem vasárnapra esett – mindig szeptember 15-én nyitották meg a tanévet, ha esett, ha havazott. Akkor éppen pénteki nap volt, s rossz érzéssel léptem be az iskolakapun, mert a pénteket nem tartottam szerencsés napnak. Hát hogy lett volna szerencsés, ha oldalamon egy rettenetesen csúnya iskolatáska lógott? Igyekeztem elrejteni osztálytársaim elől. Mert nagy volt, disznóbőrből készült és sárga volt. Ki látott már sárga iskolatáskát?!
Emlékszem, addig – ugyancsak disznóbőrből készült – hátitáskával jártam, s ötödikben azt szégyelltem, mondván, hogy csak az elemisták viselnek olyat. Osztálytársaim, barátaim azonban divatos táskát viseltek, s mert nem voltak tartós portékák, akár évente-kétévente cserélték őket. Édesapám azonban úgy tartotta, nem vagyunk annyira gazdagok, hogy olcsó holmikat vásároljunk. Legyenek azok inkább drágábbak, de jó minőségűek. Így remélhetőleg tartósnak bizonyulnak, legalábbis tartósabbnak mint az olcsó portéka. No, lesz mit viseljek, cipeljek szégyenkezve majd hosszú éveken át – méltatlankodtam magamban. Péntek is volt, a táskám is sárga volt, iskolakezdés is volt, a vakáció is eltelt… hogy lett volna jókedve az embernek?! Úgy éreztem, hogy táskám virít a reggeli napsütésben, s általa én is virítok a tömegben, minden szempár rám szegeződik. De csak úgy éreztem, mert a valóságban más történt. Osztálytársaim egymásnak – így nekem is – örültek, boldogan köszöntötték egymást, és sokkal fontosabb volt a nyári vakációs élményekről szóló beszámolók meghallgatása, mint az én táskám szemrevételezése, netán kicsúfolása.
Aztán lassan-lassan kezdtem megszokni a sárga disznóbőr táskát. Formája az akkoriban divatos forma volt: függőleges állású, benne két rekesszel, elöl akár egy tolltartó, akár két összeborított szelet zsíroskenyér tárolására alkalmas zsebbel, ráadásul kézben is lehetett hordani, no meg vállra is lehetett akasztani. Jól elfértek benne a füzetek meg a tankönyvek, a szószedet meg a tolltartó, a rajzfelszerelés meg a vonalzókészlet. Vagy akár a műanyag lovaskatonák meg egy-két kisautó. A Matchboxot – mert csak egy volt belőle – nem mertem az iskolába vinni, nehogy elhagyjam. Ráadásul az én sárga táskám jól elfért a padban. De ugyanolyan jól megállt a saját lábán a pad mellett is, ha a rejtett kincsektől nem fért be a padba, vagy dolgozatírás közben szerettük volna megnehezíteni a tanár mindent látó sétáját. Ráadásul télen is remek szolgálatot tett az utálva szeretett táska, mert akkoriban még havas, hideg telek voltak, s a dombról, ahol az iskola volt, a táskán ülve lehetett lesiklani a jeges-havas járdán. Legalább kopott róla kissé a sárga bőrfesték!
A táska elkísért gimnazista koromig, azt hiszem, hogy csak tíz-tizenegyedik osztályos koromban mondtam le használatáról, akkor menőbbnek tartottuk az akkoriban nehezen beszerezhető színes reklámtasakban hordani a minimálisra redukált számú tankönyvet, füzetet. Időnként azonban még elővettem, ha netán több mindent kellett iskolába vinni, s nem fért a színes reklámtasakban, a hónom alatt, meg a zsebeimben.
Tegnap reggel meglepődtem, mikor az iskolák környékén megpillantottam a nagy tömeget, parkolóhelyet is nehezen találtam a máskor reggelente kihalt, üres városrészben. Hátitáskás kisgyermekek, egyik kezükben virággal, másik kezükkel édesanyjuk – vagy ami feltűnt, mert korábban ritkán láttam ilyet: édesapjuk – kezébe kapaszkodtak és félelemmel vegyes várakozással mentek az iskolába. A nagyobbak már szülők nélkül, egyedül vagy csoportokba verődve tartottak az iskola felé. Néztem: egyikük sem viselt a vállán sárga, disznóbőrből készült iskolatáskát. Pedig milyen menő volna…