A nyarak elmúlnak, mint ahogy ez a mostani is. Nem akaródzott időben átadnia helyét az ősznek, úgy tett, mintha nem lehetne kitoloncolni őt naptári helyéről. Legalábbis itt, Kelet-Közép-Európában, ahol immár több éve meteorológiai identitását tévesztve játszott mediterránt és trópust a magyar nyár, felrúgva saját hagyományait, melyek egykor még elviselhető szinten tartották a meleget ezeken a tájakon.
Minden beszélgetés során elhangzik, hogy az időjárás megbolondult, az évszakok össze-vissza keveredtek, gyilkosan forró nyarak, hó nélküli karácsonyok, északi szelek által szabdalt, havas tavaszok váltják egymást. És az idősebb korosztály nosztalgikusan emlékszik vissza a régi évtizedekre, amikor az évszakok betartották saját szabályaikat: a nyár nyár volt, a tél tél, az ősz és a tavasz is azonos volt önmagával.
A nosztalgiázás társadalmi divattá vált, a múltban minden jobb és szebb volt, még akkor is, ha akkor nem pont így érezték a mai regélők. Az 1929-ben született apám sokszor mesélt arról, hogy már tíz éves korától, az iskolaév befejezése utáni napon korán reggel ment aratni nagyapámmal. Nem régmúlt rettenetként idézte fel ezt, inkább csak annak érzékeltetésére, hogy nekünk, az ő gyermekeinek a hatvanas években mennyivel könnyebb volt a dolga. Mi, akik azóta felnőttünk, éppen most, a kétezerhúszas években húzzuk elő álomszép emlékként a hatvanas-hetvenes éveket. Egyik kortársam ezt írja internetes posztján: „Suli után megbeszéltük barátunkkal, mikor érünk haza, és felváltva hívtuk egymást a vezetékes telefonon. A szülők pedig leszidtak a telefonszámla miatt. Ma már azt sem tudjuk, mennyi a percdíjunk. Ha valakivel játszani akartunk, csak elbicikliztünk hozzá, és felcsöngettünk, vagy beordítottunk a kerítésen át, nem volt Messenger, amely ma pótolja a valódi találkozást. Térképet rajzoltunk, apánk elmagyarázta, merre van a bolt. Semmiféle GPS nem mutatta az utat. A telefonszámokat kívülről tudtuk és nyáron a nyaralóhelyeken sorban álltunk a fülkénél esténként, ahonnan mindenki hazatelefonált. Leveleztünk, és a leveleket titkos helyekre dugtuk, ahol csak a másik találhatta meg. A mai 6-7 évesek szinte még olvasni sem tudnak, de már bármit megtalálnak a Wikipédián, hamarabb, mint a szüleik. Mi viszont folyamatosan csak kérdeztünk, a szüleink pedig labdákat forgattak egymás körül, hogy elmagyarázzák az univerzum működését. Játszottunk, építettünk, sátorba bújtunk, bunkert eszkábáltunk. Mobiltelefon és számítógép nélküli hétvégék és nyarak voltak. Nem voltak még internetes stratégiai játékot, botokkal harcoltunk a réten, indián neveket adtunk egymásnak.”
A mainál valóban boldogabb idők voltak? Igen is, meg nem is. Mert a technika új vívmányait nem tudnánk ma nélkülözni, függővé váltunk tőlük. Milyen jó, hogy ma már fotózni, képet tovább küldeni képes okostelefonunk van, amelyen a világhálót is behívhatjuk. Még filmet is készíthetünk vele. És milyen nagyszerű képe van az újonnan megvett színestévének. És nem kell archívumba vagy könyvtárba járnunk, hogy megtudjuk, hányan szavaztak a francia forradalom idején a konventben, s hogy milyen távolságra van a Szaturnusz a Földtől, hiszen a „guglizás” során mindenre választ kapunk.
Mégis, miért gondoljuk, hogy a régi idők jobbak voltak? Talán azért, mert még előttünk volt az élet minden nehézsége, kiszámíthatatlansága, rejtélye. A történelmi tudatban is a nosztalgia csal szemünkre túlszínezett emlékeket. Amikor történelmileg nosztalgiázunk, elménk nemcsak, hogy máshol jár, hanem más időben is. Emiatt tűnnek dicső koroknak olyan időszakok is, amikor sok vérnek kellett folynia, és az akkori szereplők a borzalmat is megélték, nem csupán a dicsőséget. Szent István sem spórolhatott az ellenállók vérével, hogy meghonosítsa a kereszténységet és államot alapítson, Móricz Zsigmond Erdély aranykoráról írt, mint ahogy máskor is voltak „aranykorok”, ha nem is jutott mindenkinek arany, több ország történetében is volt „belle époque”, azaz „szép korszak”, még ha nem is mindenkinek volt az szép, a mai idősebb korosztályból sokan vágynak vissza a kádári „legvidámabb barakkba”, noha az sem volt fenékig tejfel. És a dicső múlt iránti nosztalgia a győzelemmel végződő, amúgy rendkívül ádáz és véres harcokat húzza elő az emlékezetből, mint amikor például „nyögte Mátyás bús hadát Bécsnek büszke vára”, vagy amikor az egri hősök nem adták fel a várat. A régmúlt diadalok meghatározzák mai létérzésünket, akárcsak a kevésbé dicső események, mint amilyen a mohácsi vész vagy a trianoni békediktátum, melynek fájdalmát a magyarság egy része mind a mai napig zsigereiben érzi. A negatív nosztalgia is nosztalgia.
Azt olvasom egy tanulmányban, hogy a nosztalgia képes keretet adni egyébként rohanó mindennapjainknak, ráébresztve bennünket, hogy életünk nemcsak egy zavaros összevisszaság, hanem egy narratívába ágyazott történet, amelynek korábban is voltak és a jövőben is lesznek jelentéssel teli, boldog pillanatai, még akkor is, ha jelenleg ezt elképzelhetetlennek tartjuk. Nos, nehéz ezt elképzelni ebben az embert próbáló trópusi hőségben, de néhány hónap múlva, rosszkedvünk telén talán szeretettel emlékezünk majd vissza izzasztó napjainkra is felsóhajtva: „De jó volt nem fázni!”.