Saint-Simon herceg, a nagy francia emlékíró, azt mondja, az élet és a halál közé be kellene iktatni egy szakaszt. Amikor az aktív élet véget ér, akkor még négy-öt-akárhány év jut az embernek, s ezalatt az idő alatt követheti a szenvedélyét.
Én egész életemben azzal foglalkoztam, ami a szenvedélyem volt. Írtam, mert egész korán már író szerettem volna lenni, ahhoz pedig túlságosan pákosztos voltam, hogy ne érdekeljen minden, ami ezzel összefügg. Minden műfajba belekóstoltam, sok formát kipróbáltam, nem riadtam vissza semmitől.
Igaz persze, hogy amit az ember művel, az meg is formálja. Azt tapasztalom, hogy év közben mindig elérkezem egy, illetve inkább több olyan pontra, amikor már úgy érzem, nem bírom tovább – nyáron viszont, vagy bármikor, amikor szabadnapok jutnak, abba unok bele. Még ha egy rezidenciához is van szerencsém, ahol elvileg nyugodtan ülhetnék, és csak azon dolgozhatnék, amire kaptam, akkor sem tudok kizárólag azon dolgozni, mindig írok mást is, kikacsintok ezer irányba.
Mit kezdenék tehát Saint-Simon ajándékával? Természetesen örülnék, ha nem halnék meg közvetlenül az aktív életem után, esetleg éppen a közepén. Az aktív életnek ugyanis megvan az a furcsa zamata, hogy „az ember dolgozik, amíg fel nem fordul”, ahogy Réz Pál mondja. Nyugaton talán másként is lehet, nálunk csak így. A nyugdíjt ellenben, ha megérem, szeretném szerényen csak arra fordítani, ami engem mozgat.
Például beülnék egy borpincébe vagy inkább egy vendéglő teraszára, hogy száraz fehér borból fröccsöt igyak, és figyeljem, ahogy az élet zajlik. Belehallgatnék az emberek beszélgetésébe, és amikor már-már gyanakodva néznének rám, ártatlan arcot vágnék, és beleszürcsölnék az italomba. A nyár szellője tarkón legyintene, mintha szelíden szemrehányó szerelmem lenne, én pedig azon tűnődnék, hány szenvedélyes szerelem volt, hány sokszínű barátság. És hogy vajon az a szakállas férfi milyen viszonyban van azzal a nővel, aki vele vacsorázik, de mindketten túl vannak már a perzselő délen? Az a pincérlány miért olyan mogorva, holott szinte a munkaköri leírásához tartozik, hogy kedves legyen?
Aztán elővennék egy golyóstollat, és sorokat firkálnék a füzetembe. Már nem izgatna, hogy vers legyen belőle, s ha vers lesz, kinek küldjem. Csak firkálgatnék, mint akinek már minden mindegy. Az lenne szép abban a szakaszban az élet és a halál között, hogy az ember felülről tudna nézni magára, mintha csak repülne egy kicsit, mielőtt ellebegne végleg.