Több mint három és fél évtizeddel ezelőtt az akkori Hargita megyének létezett egy közös pontja: Kirujfürdő. Itt építették ki Románia egyik legnagyobb gyermek- és pionírtáborát, nyaranta több csoportban ide érkeztek az egykori iskolások egész Erdélyből, sőt a Kárpátokon túlról is, hogy a fenyvesek ölelésében és a borvizek hűvösében együtt töltsenek néhány hetet.
Aki ma bejárja az egykori tábor színhelyét, csak romhalmazt lát, a kantinnak azonban épen maradtak a falai és rajtuk a korabeli, huszadik századbeli, szocialista freskók. Jobb hiján hadd nevezzük így azokat a színes falfestményeket, amelyek a boldog gyermekkort hivatottak illusztrálni. Méghozzá több témában amelyek között, kétségtelen, ott szerepelt az is, hogy milyen lesz a jövő. Az egyik falon tömbházak emelkednek az égre, valahonnan a háttérből űrjárművek indulnak a magasba, a pionírok pedig lelkesen integetnek az ablakokon kimosolygó utasoknak, miközben műholdak és atomok keringenek különböző röppályákon, lent a földön pedig lelkes munkáshadak sietnek a gyárkémények felé. Egy másik, már úgyszintén megkopott és repedezett tablón székely és román népviseletbe öltözött gyermektáncosok fogják nagy szeretettel egymás kezét és hirdetik azt a boldog testvériséget, amelyet a korabeli ideológia nap mint nap meghirdetett és azt sugallta, hogy ilyen lesz a jövő.
Hogyha még egy kissé mélyebben tekintünk vissza az időben, akkor azt is láthatjuk hogy a nagyapák és az apák nemzedéke a nyári vakációkban vagy legelőt tisztított, vagy csemetéket ültetett, később pedig az őszi betakarításban segédkezett, akarva-akaratlan legalább két hétttel tolva el az iskolakezdést.
Mindezek jutottak az eszembe, amikor augusztusban két lányomat meghívták, hogy tartsanak előadásokat iparművészetről és filmesztétikáról a VIII. Székelyvarsági Összművészeti Diáktaborban, és én is elkisértem őket, hadd lássam milyen manapság a középiskolásoknak szánt közös nyári szabadidőtöltés.
Nos, igaz, hogy a tábort a természet ölén szervezték, de nem hiszem, hogy a korukhoz illő, elegáns ruhába öltözött tinédzserek haspólóban, könnyű trapéz- vagy rövid nadrágokban egyáltalán kimentek volna az erdőbe. Az egyik sarokban jógáztak és meditáltak, a másikban szóltak a dobok és más ütőhangszerek, tanulták az improvizációs zenét, egy nagyobb sátorban, a táncműhelyben lépésről-lépésre raktak össze koreográfiákat, a mozgásszínházban a testi jelek kifejezőerejét próbálgatták, a filmezni óhajtók a forgatókönyv írás rejtelmeivel ismerkedtek, voltak akik eldöntötték, hogy megtanulják a performanszozás – mert ilyen is van – legeredményesebb fogásait és Malter címen, nem akárhogyan, hanem papíron naponta tábori újság is megjelent. “ Van még sok buli és lemezlovas leventék, akik éjszaka háromig zenélnek és nem tudunk aludni, de legalább, aki bulizik, az kétségtelenül jól szórakozik. Egyébként is minden móka és minden csupa kacagás.” – írta a kis formátumú, tizenkét oldalas tábori napilap és ami feltűnt nekem: volt ugyan wi-fi, de csak nagyon kevesen hurcolták magukkal a mobiltelefonjaikat, bizonyítva, hogy léteznek változatok a gombnyomogatásokra. A tanárok minden bizonnyal jobban tudják mint én: a mai iskolástársadalom egy teljesen más, nyitott és szabad világ.
Úgy gondolom, örülnünk kell neki és soha nem visszasírni azt a katonás fegyelmet és gondolkodási korlátokat, amelyekbe egykor belekényszerítettek. Igen, tempora mutantur, változnak az idők és velük együtt mi magunk is. A régi romok lassan elenyésznek és mindaz ami új, az lesz a természetes.