Vajdasági párhuzamok

Munkával ünnepeltek a pártállami időszakban, a tervgazdaság újabb és újabb sikerek elkönyvelését követelte a dolgozóktól – a hivatalos propaganda szóhasználatát lefordítva: még a heti egy pihenőnapon, avagy a ritka hivatalos munkaszüneti napon is munkára kényszerítették az alkalmazottakat. A hétvégén pár újságírókollégámhoz csatlakozva, eleget téve a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesülete meghívásának, részt vehettem a szakmai szervezet idei riporttáborában. A délvidéki magyar kollégák hatodik alkalommal szervezték meg nyári riporttáborukat, s a kétévenkénti ütemet csak a világjárvány borította fel némiképp. A szervezők azt mondják, hogy a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete hasonló rendezvényei adták az ötletet e táborok megszervezésére, a mi ötletünkhöz azonban hozzátették a magukét is: nemcsak saját szervezetük tagságából hívnak riportíró táborozókat, hanem a Kárpát-medencében működő magyar újságírószervezetek képviselőit is. Volt esztendő, amikor Kárpátaljáról érkeztek pályatársak, máskor Magyarországról jöttek meghívottak, de a táborozók zömét a helyi és az erdélyi újságírók adják. Idén a szerveződő felvidéki szakmai szövetség képviseletében a Ma7 lapcsalád három munkatársa táborozott velünk. A szervezők szándékát megvalósítva – mint az Újvidéken megjelenő Magyar Szó napilap beszámolójában olvastam – „néhány észak- és közép-bánáti település – Magyarittabé, Torda, Tóba, Magyarcsernye, Kisorosz, Töröktopolya és Nagykikinda – múltját és jelenét térképezték fel a résztvevők, ily módon igyekezve szélesebb körben is megismertetni, illetve az utókor számára is megőrizni azokat az értékeket, amelyek fontos szerepet töltenek be az ott élők mindennapjaiban”. Ismeretlenül is ismerősen csengenek ezek a településnevek: van köztük, amely közvetlen vagy távolabbi környezetünkben is megtalálható, másokat olvasmányainkból ismerünk, s megint mások hangzásukkal az otthonosságot sugallják. Van köztük szinte teljes mértékben magyar falu, van fele-fele arányban magyarok és szerbek által lakott település; és van csupán maroknyi magyarsággal rendelkező város is. Hasonlóan a mi térségünkben lévő településekhez, ezek nevét is legalább két nyelven tüntették fel – igaz, hogy szerb nyelven latin és cirillbetűkkel egyaránt – a különbség az, hogy a helységnévtáblák sárga színűek. A másik szembeötlő hasonlóság, hogy ott is sok az elhagyott ház, az elvándorlás divatja elérte ezt a térséget is. Korábban ott az évtizedig dúló háború késztette arra főleg a férfilakosságot, hogy nyakába vegye a nagyvilágot, nálunk a nincstelenség és az ideiglenesre tervezett kenyérkeresési lehetőség sarkallta a szülőföld elhagyására a fiatalokat. Manapság az elvándorlás főként az ifjúság körében hangsúlyos, oka is azonos mindkét helyen: helykeresés, jövőképkeresés, a bizonytalanság elől való menekülés, divat vagy kalandvágy. A következmény is hasonló mindkét térségben: üres lakóházak, felhagyott életterek, csökkenő gyermeklétszám a kisebbségi tannyelvű óvodákban-iskolákban, veszélybe kerülő magyar oktatási, művelődési vagy egyházi intézmények, idősödő, elöregedő társadalom, fokozódó szociális gondokkal. De hasonlóak a megmaradás, a szülőföldön való boldogulás, az értékteremtés szép példái is: találkozhattam 50 hektáron gazdálkodó fiatal falusi kántorral, közösségükért mindent megmozgató fiatal katolikus pappal és református lelkésszel, a szülőfaluba visszatért ifjú festőművésszel, aki több magyar tannyelvű iskolában tanít, mellette gazdálkodik, méheket tenyészt és vadászik; találkoztunk lelkes csúcsértelmiségiekkel, akik nyugdíjas korukra hazaköltöztek a szülőfaluba és helytörténeti kutatásokat végeznek, rendületlenül publikálnak, közösséget szerveznek. Azaz fáradhatatlanul dolgoznak. Nem önmagukért, hanem közösségükért. Minden napjuk munkanap, ugyanakkor minden napjukat ünnepként élik meg. Mert mi más lehet a megmaradás, mint ünnep. Ezért nem tűnt fel, hogy munkával töltöttem másokkal egyetemben éves pihenőszabadságom pár napját.