Mostanában nagy állatkönyv-rajongó lettem. Valahogy olyan békét sugároznak ezek az írások – persze, ha jó írók írják őket, és jó fordítók fordítják –, amire nagyon nagy szükségem van.
Fekete István Lutrája volt az „alapító”. Tavalyelőtt olvastam, s azóta gyakran leveszem a polcról, vagy egészében újraolvasom, vagy csak részleteket, jeleneteket, párbeszédeket. Kezdettől úgy érzem, rend van a világban, és minden olyan, amilyennek lennie kell.
Most Holly Webb A vidrák éneke című könyvével jártam így. A regény a Manó Könyvek Kiadónál jelent meg Balázs Imre József fordításában az idén. A történet hódokról és vidrákról szól (az eredeti cím: The Story of Greenriver, A Zöldfolyó története, ez azonban magyarul furcsán hangzik, csak azért jegyeztem ide, hogy látsszék: az angol írónő egyik fajra sem irányítja a figyelmet), akik ellenségekből szövetségesekké válnak, mert felismerik, hogy mindannyian a folyóban élnek és az ő kedvétől függnek.
A történetben sok minden van: kalandok és feszültségek nélkül mit sem ér az élet, legalábbis az irodalomban. Bársony, Sás, Tövis, Pozdor és a többiek játszanak, beszélgetnek, énekelnek, veszekednek és verekednek. Van még egy hattyú és egy hatalmas farkas is, meg egyéb bonyodalmak.
És van a folyó, amely árad és locsog, fenyeget és elnyugszik: a folyékony tér, ahol a hódok és a vidrák élnek, és amelyhez imádkoznak, hogy kímélje meg az életüket, mert egyszer már menekülniük kellett tőle, és bizony nem mindegyiknek sikerült.
Érdekes különben, hogy én mindkét könyvet, tehát végső soron a nyugalmat, Balázs Imrének köszönhetem. Az ő egyik kedvence Fekete István, régóta mondogatja, az én gyerekkoromból azonban kimaradt, és mint már említettem, csak két éve vettem rá magam, hogy elolvassam. Ezt a regényt pedig, mint már szintén említettem, ő fordította, tehát az ő révén jutottam hozzá, magát a példányt is tőle kaptam.
„- Emlékszel rá? – kérdezte Sás reménykedve, miközben a mancsa még mindig a másikén nyugodott.
Bársony már majdnem igent mondott. Annyira közel volt hozzá, hogy valóban emlékezzen. Ha igent mondana, az azt jelentené, hogy van egy saját családja. De az emlék nagyon halvány volt, alig tűnt emléknek. Egyetlen apró töredék volt csupán, egy visszatérő álom. Nem tudta rászánni magát, hogy hazudjon a testvérének, mert akkor később is ragaszkodnia kellett volna a hazugsághoz.
A csend már túlságosan hosszúra nyúlt.
– Nem – felelte szomorúan –, nem emlékszem.”
Ez a szép rész szomorú; de a végére minden megoldódik. És ami fontosabb: az olvasó tudja, érzi, hogy meg fog oldódni. Ez pedig azt jelenti, hogy a világ működik, és minden rendben van. Megfizethetetlen érzés.