Véget értek a párizsi olimpiai játékok. Amíg tartottak, még azokat is foglalkoztatták, akiket általában nem érdekel a sport. Megérezték ők is, amit Püthagorász évezredekkel ezelőtt megfogalmazott:
„Az élet olyan, mint az olimpiai játékok. Egyesek kalmár-sátraikba telepednek, s csak azzal törődnek, hogy a nagy jövés-menésben mit lehet keresni. Mások minden erejükkel a dicsőségért küzdenek. Végül a túlnyomó többség, a nézők, csak egyszerű szemlélői az eseményeknek.”
Sok meglepetést tartogattak a nemes viadalok, miközben régi igazságok is újra igazolódtak.
Szép, tiszta és nemes gondolat volt a görögöktől, hogy négyévenként megrendezzék az olimpiát, s ilyenkor a városállamok még a háborúskodást is beszüntették egymással.
Pierre de Coubertin, a modern olimpiák atyja úgy tartotta, hogy „az olimpiai játékok megrendezése a történelem felidézését jelenti”. Sajnos, az ógörögök béketiszteletét, nem sikerült – egyre kevésbé sikerül – megidézni. A párizsi játékok ideje alatt dúlt a háború a világ számos részén, s miközben a sport az emberi természet nagyszerűségéről, az emberi képesség határainak feszegetéséről szól, úgy tűnik, nem tudunk túllépni azon, hogy Káin gyermekei vagyunk. A sport sosem volt olyan erős, hogy legyőzze a háború ösztönét. Sőt, rettenve mondom, a sport nemcsak az élet-halál harcot szelídítheti játékká, hanem éppenséggel az erőszak előszobája is lehet.
Folyton előtolul az a gondolat is, hogy mivé vált modern világunkban az olimpiai gondolat, az érdek nélküli tiszta versenyzés. És nem kedvező a kialakuló kép! A versenyeket a teljesítménynövelő szerek használata avatja botrányossá és kiábrándítóvá, a nemzetek gátlástalan győzni akarása miatt. A gazdag nemzetek lépéselőnyben vannak, úgy aratnak kétes győzelmeket, hogy olyan doppingszerrel kokszolják sportolóikat, amelyet még nem lehet kimutatni az emberi szervezetben. Az egészséges, kisportolt testek helyett, boszorkánykonyhákban kikevert vegyszerek és hormonok versenyeznek egymással. És az emberi test alkimistáit az sem zavarja, hogy hosszútávon tönkre teszik erkölcsileg és fizikailag is a naiv modern kori gladiátorokat.
Coubertin nemes szándéka sem valósult meg, miszerint az olimpiai játékok a világért vannak, és minden nemzetnek el kell jutnia hozzájuk. Soha nem szabadulunk meg már attól, hogy a politika valamilyen oknál fogva bojkottálja az olimpiai játékokat vagy eltiltson politikai ellenségeket a versenyektől, nem elsimítva, hanem szítva az ellentéteket az országok, népek között.
De ne legyünk borúlátók, bízzunk abban, hogy felejthetetlen pillanatokat élhettünk át akár a tv előtt is, amikor egy-egy tiszta szívű és lelkű fiatal sportoló sportszerűen győzhetett, és önfeledten örülhetett ezek után győzelmének vagy dobogós helyezésének. És ezt a tiszta örömöt, a mindenkori profitra éhes vállalkozók, politikusok, sarlatánok sem tudják elhomályosítani.
Reménykedjünk abban, hogy a görögöktől örökölt sportszerű és tiszta olimpiai eszme végül győzedelmeskedni fog világunkban is. Az olimpia eszméje annak idején egyesítette a görög népet, s előbb-utóbb ugyanez az olimpiai eszme a világ népeit is egyesíti majd.
A párizsi olimpia legvitatottabb kérdése az volt, hogy az utolsó vacsorát gúnyolta-e ki a nyitóesemény szervezője vagy az istenek lakomáját. Bogárdi Szabó István református teológussal remélem, hogy amiként nem ez volt az utolsó vacsora, akként nem ez volt az utolsó olimpia sem.
Mert az élet élni akar.
A játék véget ért, de a játéknak nincs vége, nem gyűrte le végképp a mindent beszennyező ideológia.