Olvasom, hogy a hangulatos alcsíki településen, Csíkszentgyörgyön idősek festik a buszmegállókat. S azt is megtudom a rövid beszámolóból, hogy a szorgoskodó szépkorúak a helyi Idősek nappali foglalkoztatójának látogatói, meg azt, hogy önként vállalták ezt a munkát. Nos, ez utóbbin nem csodálkozom, ismerve a mi falu-városunkban, Zsögödben működő hasonló létesítmény működését, ott is a nyugdíjas korú, de még tevékeny férfiak és nők naponta összegyűlnek, többnyire az aktívnak mondott felnőttek munkaidejében, hogy együtt töltsék el a napot. Reggelente a működtető civil szervezet kisbusza hozza a távolabb lakókat, mások a nyugdíjasok számára ingyenes tömegközlekedést veszik igénybe, a környékbeliek gyalogosan sétálnak be a néhányuk által viccesen óvodának mondott intézménybe, hogy részt vegyenek a szakemberek által vezetett közös programokon. S van ott reggeli torna, közös étkezés, konyhai ténykedés, társasjáték, egyéni beszélgetések, kirándulás a szabadban, természetismereti foglalkozás, mozgásos játékok, logikai és memóriajátékok, zenés foglalkozás, éneklés, zenehallgatás, felolvasás, sajtószemle, kézműves tevékenység, ünnepi műsorokra való felkészülés – és még hosszasan lehetne folytatni a sort.
Hirtelen eszembe jutott, hogy a mi szűk pátriánkban mivel foglalkozhat a sok magára maradt idős ember, akinek gyermekei, unokái másutt az országban vagy más országban keresik a kenyerüket, s kettesben vagy egyedül maradtak, magukra kell megküzdjenek a mindennapi élet gondjaival és a korukból fakadó gondokkal. Nos, a gyulafehérvári római katolikus főegyházmegye segélyszervezete, a Caritas honlapján meg is találom részben a választ: a szervezet számos, időseknek szánt programot működtet, így a hagyományosnak tudott idősotthonok mellett nappali foglalkoztatóközpontot, védett lakóotthont üzemeltet, közösségi szociális szolgáltatásokat nyújt, falugondnoki szolgálatot végez és szociális étkeztetést biztosít számos helyen. A jegyzéket nézve megdöbbenek: ezek szerint székelyföldi településeink javarészén gond az idősek ellátása, s erre az áldatlan, egy emberöltőnyi idővel ezelőtt elképzelhetetlen helyzetre keres és kínál megoldást. És ez csupán egyik történelmi egyházunk ebbéli törekvését tükrözi, de hasonló intézményeket működtetnek a protestáns egyházak is.
Az eddigiek során a még aktív, fennjáró, életerős idősekről esett szó, olyanokról, akiknek kisebb nyavalyáik mellett a magány, az egyedüllét, a családtagok hiánya okozza a gondot, de sokan vannak, akik állandó felügyeletre, egyészségügyi ellátásra szorulnak, s számukra is különböző szolgáltatásokat kínálnak egyházaink – a családtagok hiányában.
Nos, a csíkszentgyörgyi idősek festik a községben a buszmegállókat. Azaz a megállóban található fedett várakozóhelyet, utasváró pavilont. Tájba illeszkedő, fából készült építmények, amelyekről időnként lekopik a festék, rájuk fér egy kis frissítés. Nos, a helyi idősek vállalták ezt a munkát, a festéket hozzá a pavilonokat korábban megépítő vállalkozás biztosította. A beszámoló szerint mindenki jól járt: a vállalkozás megúszta a festék árával, az önkormányzat megspórolta a munkadíjat, az idősek pedig a szabadban mozogtak, hasznos dolgot végeztek, így hasznosnak érezték magukat. Közhely, hogy öreg ember nem vénember, s legtöbbjüknek nem a korral járó betegségek, a fokozatos fizikai és szellemi leépülés jelenti a legnagyobb gondot, hanem a szeretteik hiánya, a magány, a fölöslegessé válás érzése. Társadalmunk folyamatosan átalakul és ez az átalakulás éppen az idősebb nemzedék számára a legkedvezőtlenebb. Az idősek ellátása egyre nagyobb nyomásként nehezedik a társadalomra, egyre több pénzt, anyagi és szellemi ráfordítást igényel, egyre nagyon kreativitásra van szükség a probléma kezelésére. A jelek szerint többen is szolgálnak jó példával, többek között a buszmegállót festő csíkszentgyörgyi idősek.