Hárman érkeztek a teraszra, már kissé kapatosan, amit hangos beszédük is jelzett. Nagy volt a forgalom, gondoltam, hogy amíg odakeveredik egy pincér viszek nekik étlapot.
Á, nem esznek ők már, hiszen jóllaktak otthon, csak abból a „fííínom Partizán-sörből” kérnek, amit már tavasszal is ittak nálunk. Ettől kissé zavarba jöttem, mondván, hogy én eddig nem is hallottam Partizán-sörről, s nekünk soha nem volt ilyen italunk. Erre a legharciasabb leteremtett, hogy márpedig ők pont ilyet ittak nálunk, még arra is emlékszik, hogy az a kedves, mosolygós pincérnő szolgálta ki őket, aki most épp egy másik asztalnál ügyködik. Megkérdeztem a felszolgálónőt, hogy emlékszik-e milyen sört adott az asztaltársaságnak. Hosszas tanakodás után kiderítettük, hogy románul azt mondta nekik: „avem bere artizanală” (van kézműves sörünk). Jót mulattunk, majd visszamentem a vendégeinkhez, felvilágosítva őket, hogy mi okozhatta a félreértést. Az, aki korábban kioktatott, megmagyarázta a helyzetet: igen, emlékszem, hogy nekünk is ezt mondta, de szerintem annak, hogy „artizan” nincs semmi értelme. Arra gondoltunk, hogy biztosan partizánt akart mondani.
Miközben a sört szürcsölgették, egyikük tréfásan megjegyezte: Fiúk, most, hogy tudjuk, nem Partizánnak hívják, már nincs is olyan jó íze.
A történet eszembe juttatott egy másikat: kolozsvári diákéveim alatt az Avram Iancuról elnevezett diákszálláson laktam, azonban mi, magyar diákok vonakodtunk kimondani a forradalmár nevét (Száraz György: Ítéletidő című drámája nyomán inkább magyarfalónak, mint magyarbarátnak tartottuk, bár én ezt az értelmezést vitattam), ezért Havránynak kereszteltük át a bentlakást. Ez sem volt magyar név, ha jól tudom Krakkó egyik kerületét hívják így, no de a lengyelekkel nekünk semmi bajunk nem volt („lengyel, magyar két jó barát…”). Hasonlóképpen átkereszteltük a nekünk, magyaroknak semmit nem mondó olyan vendéglő-neveket, mint a Crişana vagy Zahana és hangzásban magyarosabb neveket adtunk nekik.
Így utólag látok ebben egyféle nyelvi nacionalizmust is – a román megnevezések használatának visszautasítását –, de egyfajta racionalizáló törekvést is. A magunk számára is érthetővé és otthonossá akartuk tenni azt a teret, amelyben élnünk kellett és ez – érzésem szerint – még mindig szerencsésebb formája a magyarításnak, mint amivel manapság gyakrabban találkozom, a román igék magyaros ragozása: „előbb descărcald a gestiunét, majd azután lichidálhatsz” (szintén a teraszon hallottam).
Nevezhetjük mindezt nyelvi slendriánságnak, műveletlenségnek, nyelvrontásnak, azonban én kiérzek a jelenségből mást is. Nevezetesen azt, hogy az anyanyelv többet elárul rólunk, mint mi magunkról. Kidugja fejét az idegen nyelvből és a legváratlanabb pillanatban lead egy sorozatot, vagy eldob egy nyelvi kézigránátot. Mint a partizánok.