Kései búcsú

Tegnap vettem halálhírét, holott a szomorú esetről még csütörtök este értesülhettem volna, ha követem az egyik regionális portál híreit. Így csupán tegnap szembesültem a hírrel, hogy elhunyt az egyik volt tanárom. A nekrológból tudtam meg, hogy 84 esztendőt élt. Érdekes, soha nem gondolkodtam a korán, azon, hogy vajon hány éves lehet, számomra mindig az a tanár maradt, akinek megismertem. Hatodikosok voltunk, amikor átvette a mi osztályunkat a maroshévízi 2. sz. ipari líceumnak nevezett iskolában, ötödikben még Bartha Béla, a mindig elegáns, idős és jóságos tanár tanította a történelmet. Ő azonban nyugdíjba ment, mi pedig rettegtünk a szigorú tanár hírében álló utódjától. Jobban mondva a hírétől. No meg attól, hogy óra elején mindenki kezét a padra kellett tegye, s ellenőrizte, hogy mennyire tiszták az ujjaink, mennyire ápoltak a körmeink, s nem fukarkodott az akkor gúnyosnak tartott megjegyzésekben. S akkoriban nem keltett megbotránkozást, ha a tanár barkónknál fogva segített felállni, barackot nyomott a fejünkre, netán körmössel, pofonnal honorált egy-egy csínytevést vagy mulasztást. Nos, féltünk kissé az új történelemtanártól, s ahogy nőttünk, mind jobban tudatosult bennünk, hogy nincs okunk a félelemre, s nem a tanártól kell tartanunk, hanem önmagunktól, attól, hogy nem tanultuk meg a feladott leckét, nem készültünk a rögtönzésnek nevezett írásbeli felmérésre vagy az évharmadvégi dolgozatírásra. Középiskolában más társadalomtudományokat, filozófiát tanított nekünk, s órái egyre érdekesebbé váltak. Utólag jöttünk rá, hogy nemcsak a kötelező tananyagot adta le nekünk és ellenőrizte a tudásszintünket, hanem szinte észrevétlenül kritikus világszemléletet, kultúrát – tágabb értelmezési kontextusba ágyazott nemzetiségi/nemzeti kultúrát – csepegtetett kobakunkba… eléggé körmönfont módon. A tananyag kiegészítésére irodalmi példákat hozott fel, s e példákat oly módon ajánlotta figyelmünkbe, hogy úgy éreztük, a következő alkalomra el kell olvasnunk, ha érdemben akarunk hozzászólni az adott témához. És gyakran ismételte, hogy a kisebbségi sorban élő magyarnak többletfeladatai vannak: kötelessége újságra előfizetni, hogy tájékozott legyen és támogassa a magyar nyelvű sajtót; továbbá kötelessége könyvet, hanglemezt vásárolni, hogy gyarapodjon műveltsége és igényes szórakozásban legyen része, ugyanakkor bizonyítsa e kulturális termékek szükségességét; kötelessége színházba, koncertre járni, hogy támogassa a művelődési intézményeket, és kötelessége műtárgyakat is vásárolni anyagi lehetőségei függvényében, hogy támogassa a művészeket, a művészetet. Így diákkoromban alapoztam meg saját könyvtáramat és sok más kor- és sorstársamhoz hasonlóan igyekeztünk minden magyarul megjelent könyvet beszerezni, kisvároskánkban minden elérhető kulturális eseményen részt venni. Egyrészt, mert úgy illett, másrészt, mert felkeltette bennünk az igényt irántuk. Mit nem adhatott le történelemórán – mert nem szerepelt a hivatalos tananyagban, s a hivatalosságok sem vették volna jónéven – azt közvetve ismertette meg velünk történelmi regények által. 1983-ban az érettségi banketten – amit akkor a tornateremben tartottunk, nem a mai módi szerint, valamelyik puccos étteremben – közénk ült. Nem voltunk földre szállt angyalok, röviditalt csempésztünk be az eseményre és kávéscsészéből szürcsölgettük, hogy ne látszodjék, mit iszunk. Azt hittük, hogy mások nem látják, de bizonyára messziről észrevették, hogy mi mit művelünk, mert hol egyik, hogy másik kedvenc tanárunk látogatott meg minket kávéscsészéjével. Korábban rettegett történelemtanárunk azonban huzamosabb ideig velünk, köztünk maradt. Beszélgettünk. A „kávé” bátorságot adott, és megkérdeztük, hogy mindent hitt és vallott, amit történelemórákon elmondott nekünk? Meg amit a különböző társadalomtudományi tárgyakból tanított? Mosolya nem szorult magyarázatra, mintegy jelezve, hogy maga a kérdés megfogalmazása mutatja, hogy az általa tanítottak megfogantak, tudtuk, hogy miben kell kételkedni. Aztán szétszóródtunk a nagyvilágban. Ő még egy ideig a városban maradt, a rendszerváltás után közéleti-politikai szerepet is vállalt, majd új életet kezdett Gyergyószentmiklóson. Ott is elismert tanár volt, történelemkönyvek szerzője lett, részt vállalt a közéletből, 2011-ben a város díszpolgári címmel jutalmazta. Meggyőződésem, hogy ott is felkeltette diákjai érdeklődését múltunk, kultúránk iránt. Mire halálhírét vettem, eltemették. Így csak gondolatban búcsúzhatok tőle, megköszönve mindazt, amit adott nekem Rokaly József. Nyugodjék békében!