Misut a nyolcvanas évek második felében ismertem meg. Hogy mi volt a vezetékneve, azt sohasem tudtam, de nem is volt szükség rá, ő egyszemélyes és egyszavas intézmény volt a legkegyetlenebb romániai hiánygazdaság idején. Rokonszenves, bőbeszédű, könnyen barátkozó ember volt, aki hamar felismerte a kapcsolati tőke értékét, s kellőképp talpraesett ahhoz, hogy azt a maga javára kamatoztassa is. Voltak barátai a húsfeldolgozó gyárban, cukorgyárban, benzinkutakon, élelmiszer-nagykereskedésekben, s nem kellett mást tennie, mint összekapcsolnia a baráti alapon megszerezhető hiánycikkeket a lakossági igényekkel. A gyakorlatban ez úgy működött, hogy ha benzinre volt szükségem, de elfogyott a havi tizenöt literes kvótám, akkor telefonáltam Misunak, aki jött, betaszítottuk a lavórt a 408-as Moszkvicsa alá, amelyiknek megbuherálta a benzintartályát (egy csapot szereltetett rá, hogy ne kelljen kínlódni az üzemanyag kiszivattyúzásával). Megtöltöttük a lavórt, amelyiknek az űrtartalmát pontosan tudta, elszámoltunk, és már ment is tovább, várták más ügyfelei. Ha a szomszéd fiának volt lakodalma – amelyet akkori szokás szerint az udvaron felállított sátorban tartottak – akkor az alkalomra Misu szállította a vajat, cukrot, olajat, lisztet s minden mást, amit a szocialista kereskedelem egyáltalán nem, vagy csak jegyre tudott biztosítani az adófizetőknek. Persze, Misunál minden áru körülbelül huszonöt százalékkal drágább volt mint a boltban, de legalább volt.
Mindazonáltal őt nem úgy kell elképzelni mint a fideszeseknek Soros Györgyöt, valamiféle kőszívű kapitalistaként, aki lelkiismeretlenül kihasználja áldozatai szorult helyzetét. Ellenkezőleg, barátságos, jószívű ember volt, ha valamelyik ismerőse átmeneti pénzzavarában nem tudott fizetni, szívesen kiszolgálta hitelre is. „Majd tetsszen megadni, ha tetsszen megkapni” – mondta ilyenkor, hiszen román ember volt, törte a magyart, de ragaszkodott hozzá, hogy magyar ügyfeleivel azok anyanyelvén beszéljen.
Minél jobban elmélyült a gazdasági válság, minél költségesebbé váltak a megalomán pártfőtitkár beruházásai, annál jobban ment Misunak, folyamatosan bővült az ügyfélköre, ha valamilyen árut sehogyan sem tudott beszerezni, akkor Magyarországról „importálta” azokat, megkenve a vámosokat a határ mindkét oldalán.
A forradalom után azt hittem, hogy Misu lesz a honi kapitalisták első embere, hiszen ő már a szocializmusban is tőkésnek számított, munkahelye csak formálisan volt, nem járt be dolgozni, fizetést sem kapott, kizárólag az üzleteiből élt – ráadásul nagyon jól.
Nem így történt. Amint a boltok pultjai megteltek árukkal, Misu csillaga leáldozott. Évekig nem hallottam róla, mígnem egyszer megkeresett. Arra kért, hogy képviselőként intézzem el, vegyék fel a fiát a helyi rendőrséghez. Nem tudtam elintézni. Ismét évek teltek el, amikor a nagynéném mesélte el Misu karrierjének gyászos alakulását. Ő ezt onnan tudta meg, hogy Misu pénzt kért tőle kölcsön, de nem adta meg. Utánajárt a dolognak és kiderítette, hogy adósa nem találta meg a helyét az új rendszerben. Ügyeskedésből nem tudta már fenntartani magát, dolgozni viszont nem tudott (vélhetően nem is akart). Pilótajátékoktól, lottózástól remélte stabil egzisztenciája biztosítását, de Fortuna istenasszony nem fogadta kegyeibe. Szerencsejáték-függő lett, teljesen eladósodott, felesége és fia is elhagyta, néhány volt ügyfele kegyelemkenyerén él.
Hogy e jegyzet kerek legyen és valami moralizáló, politikai összefüggésbe helyező végkövetkeztetése is legyen írhatnám azt, hogy Misu ma a diktátor után nosztalgiázók sorát gyarapítja, vagy az orosz propaganda hasznos idiótája, aki szélsőséges pártokat támogat és kremli téziseket posztol Facebook-oldalán. Róla azonban semmi ilyesmit nem mondhatok. Ő csak egy megtört ember, aki tanácstalanul nézi a megváltozott világot és nem érti, hogy mi történt…