Amikor már készült róla Molnár Judit kötete, egyszer Váradra látogattunk Szikszai Attilával, az Ábel Könyvkiadó munkatársával, hogy beszélgessünk négyesben. Cibi két üveg whiskyvel jelent meg a szállóban, nekünk ajándékozta.
Nem volt pozőr, sem sznob: az őszinte hála jeléül adta nekünk a drága italokat. Ősz hajú, elegáns lénye rokonszenvesnek, emberinek tűnt.
Két éve hallottam, hogy rákos, azóta szurkolok neki, ahogy másnak is, akihez ragaszkodom. Ezúttal hiába tettem: Cibi pénteken meghalt.
Ezt a Cibit félve mondom: nem voltunk olyan régi barátok. Egyáltalán nem voltunk barátok, hiszen ahhoz sors-, érzelem-, esetleg nemzedékközösség is kell, mi pedig egyikkel sem rendelkeztünk. Két ember, aki rokonszenves egymásnak, s az egyik még valami hálát is érez.
Amikor a Prospero könyveit elkezdtük, arra gondoltunk, legyen része még egy kis szerencsében annak a bizonyos értelemben balszerencsés nemzedéknek, amelynek nem jutottak tévéfelvételek, és nem adatott meg, hogy könyv készüljön a tagjairól. Lohinszky, Orosz Lujza, Elekes Emma, Vitályos Ildikó, László Gerő és a többiek mind nagyszerűen játszottak, mégsem számíthattak rá, hogy könyvet adnak ki róluk, és mivel a pályájuk nagyrészt véget ért, arra gondoltunk Dávid Gyulával: reflektort nekik!
A sorozat hosszan kitartott, idén töltötte a 20. évfordulóját, és Cibire elég későn került sor, Molnár Judit ötlete volt a könyv. Én magam egyetlenegyszer láttam színpadon egy Howard Barker-darabban: megbízható, karakteres figura volt. Később, amikor megismertem, azt éreztem ki a lényéből, hogy mindig ilyen lehetett: egy szereplő, akinek levegője van.
Azt hiszem, egy diktatúrában mindenki másfelé próbál kitörni. A színészek szerencsések voltak: a színházat fontosnak tartotta a közösség, rájuk felnéztek. Ez adott egyfajta biztonságot, s a magyar írók (Madách, Katona, Sütő, Tamási) szintén. Ebben a biztonságban már „csak” gazdálkodni kellett a tehetséggel, 1990 után pedig újra megtalálni helyedet a világban. Ez nehezebb lehetett.
Én azt hiszem, Cibinek sikerült ez. Nagyváradon, ahová 1988-ban került, szerették és becsülték – de szerették és becsülték Sepsiszentgyörgyön is, ahol 22 évig játszott. Varázsához bizonyára hozzátartozott, hogy olyan volt, mint a körorvos vagy a sarki üzlet tulajdonosa: közvetlen és mindennapi. Az 1989 előtti kor különösen alkalmasnak tűnt helyi bonvivánok kitermelésére, akikről aztán város- és régiószerte legendák születtek. Dobos Imre nem ilyen volt.
A bonviván az álmok világa, a Csárdáskirálynő Miskája – a szerepet 2007-ben játszotta – pedig a hétköznapoké. Kedélyes, érzelmes, cinikus – múltja van, jelene és jövője, megközelíthető, megölelhető, akár vállon veregethető.
Így marad meg emlékeimben. „Miska, fizetek!”, mondom neki és magamnak.
Isten nyugtassa békében!