Amikor Mátyás király néhány úr kíséretében vadászgatott, meglátott egy ökrökkel szántó parasztembert, akiben felismerte régi katonáját. Odament hozzá, és feltett neki néhány tréfás kérdést, amelyre az öreg ugyancsak rejtélyes huncutsággal válaszolt. Az egyik kérdése az volt a királynak: „Meddig messzi még a messzi?”. Arra utalt, hogy olyan jó-e még a látása, mint egykor, amikor még a fekete seregben harcolt. A parasztember ugyancsak furfangosan válaszolt, azt mondta: „Már csak az ökröm szarváig”. Vagyis látása már csak addig terjed, mert szeme már nem a régi.
Akkoriban még nem voltak multifokális szemüvegek, kontaklencsék, az öregedés önmagában is megkurtította a látótávolságot, és tudjuk, ma is vannak eleve rövid- vagy távollátó emberek, nem is beszélve a megannyi optikai csalódástól, mellyel a természet lépten-nyomon túljár az eszünkön.
Mint olvasom az egyik internetes portálon, számos tényező van, amely a látásunkat befolyásolja. Állítólag 1,7 méteres szemmagasságból sík vidéken vagy tengeren a horizont, vagyis a látóhatár távolsága 4,5 kilométer. A horizont-távolság a látómagasság négyzetgyökével arányos, azaz például a magasságot megnégyszerezve a horizont megduplázódik. Az épületek második emeletéről nézve a horizont két-három kilométerrel látszik távolabb, mint az elsőről kitekintve, feljebb haladva azonban az emeletenkénti horizont-távolodás egyre kisebb. Egy felhőkarcoló századik emeletéről már csak 300 méterrel lehet távolabbra látni, mint a 99. emeletről, a távolság mind a két esetben körülbelül 70 kilométer. A légköri fényelhajlás miatt horizont mögötti képződmények is látszhatnak. A délibáb is megtréfálhatja a megfigyelőt. A hegymászók – saját elmondásuk szerint – néha vizuálisan érzékelik a Föld görbületét. Ezt viszont ők hiába mesélnék el a laposföldhívőknek, akikből egyre több van a glóbuszon.
Ennél is viszonylagosabb a csillagászati látóhatár, hiszen az egyre fejlettebb teleszkópok segítségével egyre messzebbre látunk a világegyetemben. Ebben az esetben azonban a térbeli „messzi” fogalma azonos az időbeli messzeséggel. Mert amit a szuperfejlett távcsövek látnak, az már a múlt. Köztudott ugyanis, hogy a fény véges terjedési sebessége miatt minél távolabbi objektumot figyelünk meg, azzal együtt az időben is visszafelé tekintünk. Eddig a NASA Hubble űrtávcsöve számított a legmodernebbnek, de ma már rendelkezésre áll egy ennél is erősebb infravörös űrtávcső, a James Webb. A 6,5 méter átmérővel rendelkező távcsövet 2021. december 25-én helyezték működésbe, és ezzel ma már ez a valaha épített legjobb űrteleszkóp. Nyilvánvaló, hogy a kozmoszban a távolság arányos a múltba nézés mértékével is. Minél messzebb nézünk az űrbe, annál korábbi állapotát látjuk az univerzumnak. Logikus viszont, hogy ennek a távolságnak vannak határai, hiszen az ősrobbanás az eddigi ismeretek szerint 13,7 milliárd évvel ezelőtti esemény volt, következésképpen a térben nem juthatunk messzebb 13,7 milliárd fényévnél. Viszont hihetetlen közelségbe kerülhetünk a nagy bummhoz, hiszen a James Webb űrtávcsővel 13,5 milliárd évre készülnek visszanézni a tudósok.
De ez sem pontosan így van, tehát a kozmoszban is csalódunk optikailag. Mert igaz, hogy például a kétmillió fényévre lévő Andromeda-galaxist kétmillió évvel ezelőtti állapotában tudjuk megvizsgálni, valóságos távolsága mégsem ennyi. Miközben ugyanis egy távoli galaxis fénye eljut hozzánk, az univerzum tágul, így mire e fény eljut hozzánk, a megfigyelt galaxis már jóval messzebb van, mint amekkora távolságot az eltelt idő sugallna. Éppen ezért ilyenkor az úgynevezett vöröseltolódást veszik figyelembe. Laikus szavaimmal csak úgy tudom megfogalmazni, hogy ha egy fényforrás távolodik a megfigyelőtől, akkor vöröseltolódás lép fel, ha a forrás viszont a megfigyelő felé mozog, akkor pedig kékeltolódás.
Egy biztos: a táguló világegyetemben időközben az egyik csillaghalmaz belsejében, egy csillag körül forgó égitesten kifejlődött egy olyan lény, amelynek nem csupán térbeli, hanem időbeli látása is kialakult, s még emlékeiben és fantáziájában is előre-hátra néz. Én is, például, emlékeimben teleszkóp nélkül idézem fel a történteket, elmémben képeket, hangokat párosítok hozzá, és úgy érzem: valóban látok. Tükör által homályosan, tükör nélkül tisztán, attól függően, hogy miben hiszek.
Más kérdés, hogy nyúlfarknyi földi életünket nem befolyásolja különösebben a sok milliárdnyi fényév távola, hiszen még azt sem tudjuk kibogozni igazán, hogy mit látunk hetven, nyolcvan, száz év múltbeli távlatában. Mit érzékelünk visszafelé néző szemünkkel Trianonból, a kommunizmusnak, vagyis a társadalmi vöröseltolódásnak a korszakából, mi mindent nyelt el a fasizmus és a nácizmus fekete lyuka, miféle délibábokat ragasztott az égre a félreértelmezett nacionalizmus, milyen torzulásokat okozott önképünkben más népek lenézése, megtévesztő óriástudatunk vagy indokolatlan kishitűségünk. Sokan azt hiszik, hogy a vészkorszakok már olyan messze vannak az időben, hogy most már lehet nyugodtan, következmények nélkül ismételni, újra a tűzzel játszani. Mindegy, hogy mi lesz velünk – gondolják, hiszen jövőbe látni nem tudunk. Pedig nagyon kellene: nem tudjuk, lesz-e háború, tönkremegy-e a bolygónk, gyermekeink, unokáink nem fognak-e nélkülözni, nem arat-e diadalt felettünk valamiféle új világjárvány vagy a túlfejlesztett mesterséges intelligencia. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy a messzeség csak az ökrünk szarváig terjedjen.